Ez volt az a pillanat, amikor megígérte magának, hogy soha többé. De nem csak saját magának, hanem mindenki másnak is. Olyannyira megígérte, hogy pontosan tudta, hogy épp a következő ilyen alkalomig fog kitartani, amikor újra fogadalmat tesznek. Nehéz volt az élete, akár a tagjai, de főleg a feje. Satomi Kubo úgy ült a padon, mint akit fejbe vertek, a vérnyomása valahol a pokol mélyéig süllyedt, az agya pedig kellőképp leállt ahhoz, hogy egyetlen program fusson csak az eddigre Dos operációs rendszerre visszazüllött elmén. Létfenntartás bármi áron. Elképzelte, ahogy kinyílnak a pórusai, amin keresztül fekete füstöt permetel a világba a teste, megszabadítva az őt kínzó kábultságon.
Taka az életükért küzdött, mert maga sem volt a józanság mintapéldánya. Tudta, hogy mozognia kellene, hogy kilásson a fejéből, de képtelen volt rá. Megtette tehát, amire csak ritkán vetemedett. Dohányzott. Ez volt az egyetlen számára is könnyen elérhető szer, ami segítette a légzését. Mert jelenleg szüksége volt valamire, ami emlékezteti, hogy nem árt levegőt is vennie. Az volt a baj, hogy a világ akkor is elsötétülni látszott, mikor kinyitotta a szemét. Ezért is találkozott ritkán Yume barátnőjükkel, akinek olyan ismerősei akadtak, akik nem vetették meg a cigarettába sodort kenderlevél fogyasztását. Vagyis rendszeresen és nagy adagokkal téptek be, amit Satominak bunkóság lett volna visszautasítania, de a vége mindig az lett, hogy dehidratáltan, félholt állapotukban, majdnem mozgásképtelenül csücsültek az éjszaka kellős közepén egy olyan helyen, ahonnan nem tudták hogy jutnak haza.
Taka ilyenkor áldotta az eszét, hogy nem öltöztek ki. Pulóverben, farmerban, edzőcipőben könnyebb volt kibírnia ezt a borzalmat, mintha kiskosztümben érte volna a füstös vég. Eldobta a csikket, majd gyújtott egy másikat. Levegő be a füsttel, aztán ki ugyanazzal. Érezte, hogy van valami hatása, de jelentéktelen és túl lassan haladt vele. Vagy mozognia kellett volna egy ekkora kilét után, vagy aludnia. Előbbire képessége nem volt, míg utóbbira lehetősége. Nem szeretett volna a veséje nélkül ébredni a túlvilágon. Vagy arra, hogy épp megerőszakolják. Az alvás tehát nem volt opció. De a mozgás lehetett volna, csakhogy akárhányszor előre billentette a fejét, a talaj veszélyesen megközelítette az arcát. Egy ilyen joyride elég volt neki, hogy ezt is elvesse.
A száznegyven centis kislány testében szorongó nerd boy minden létező megmaradt agyi képességét felhasználta, hogy valamilyen módon vizualizálja az újraéledésüket. Mivel végtelenül odavolt a gépekért, ezért előbb a pórusokon kiáramló méregtelenítést látta lelki szemei előtt, majd azt, ahogy Satomi felegyenesedik és kiborgokat megszégyenítő mozgással talpra áll. És csodák csodájára, ez egészen 3 másodpercig sikerült is neki. Három egész másodpercig talpon maradtak, mielőtt visszahuppant.
Aztán oldalra pillantott. Az egyetlen jó dolog a betépésben az volt, hogy kiélezte a paranoiáját. Ilyen állapotban még nehezebb volt elkapni, mint máshogy. Tartott tőle, hogy az apja ismerősei közül meglátja valaki. Így tehát eldugta a bagót, aztán úgy tett, mint aki csak leült picit nézni a csillagokat. Ha egy kis szerencséje van, akárki is jön, az el fog sétálni mellette, és csak az önbecsülése sérül.


-

Outfit✠Music

Ilyenkor egészen úgy érzem, hogy minden rendben van, és nem kell hamarosan részt vennem világmentő csatákban. Nem is olyan régen csak egy átlagos diák voltam egyetemen és csak a vizsgaidőszak volt a problémám és mit fogok dolgozni utána, most már egy világ felelőssége terheli a vállam.
Kezdek egészen hozzászokni már a tényhez, hogy a Maya felkent lovagja lettem, a képességeim is szépen fejlődnek, már amelyikre rájöttem, de akkor sem ugrálok örömömben, hogy egyszer én is a hősök között kell álljak. Megvan annak a maga böjtje, nehéz döntések és a felelősség olyan dolog, amit nem lehet egy könyv tanulságából megtanulni. De ez most ráér, már vannak mestereim, akik felkészítenek a jövőre és most kiélvezem a kis szabadidőmet.
Az éjszaka meleg, fülledt és befogad engem, ahogyan a hajnal előtt órákban a nyakamba vettem az utcákat. Mindig is jól éreztem magam a sötétben, most viszont egyenesen a része vagyok. Nincsenek terveim, hagyom, hadd vigyen a lábam, amerre az menni akar. A zajokat a fülemben szóló rapszám nyomja el, embereket pedig alig látni, de valaki azért mégis pihen a park széli egyik padon. Kicsit lassítok a lépteimen, ahogy figyelem őt már messzebbről, de mindenhogyan csak egy lánynak tűnik. És már átkozom a kedvességem, mert tudom, hogy úgysem fogom egyedül hagyni, láthatóan nincs elég jól, hogy hazamehessen. Láttam azt a visszahuppanást. Én és a szerencsém, komolyan. Ha csak egy kicsit olyan szemét lennék, mint amilyennek tettetem magam, valószínűleg nem lennék itt.
-Hé, szia, minden rendben? -guggolok le elé és szólítom meg finoman japánul. Még szerencse, hogy tudom a nyelvet, nem hiszem, hogy képes lenne máshogy kommunikálni, ha össze tud tenni két értelmes szót egyáltalán. Sápadt és szinte keresztbe állnak a szemei, így nem szívesen megyek tovább.

outfit✠music

Maximálisan elérte a vég, ahogy az ismeretlen alak előbb kivehetővé vált, majd azt pillanthatta meg, amit.
– Azanyádúristenit! – Taka mögül felsejlett az ikertestvére hangja, aki jól hallható tetszését fejezte ki a látvány irányába. Aztán valami történt, mert a fiúk mozgatni szerették volna a testet, de nem jött nekik össze. Letiltotta őket a rendszer, ami pontosan azért jött létre, hogy ne csinálhassanak magukból teljes mértékben idióta majmot. Ennek pedig bár rengeteg áldásos előnyét élvezték, akadtak hátrányok. Ugyanis ilyen helyzetekben a szociálisan legkompetensebb, valamint leginkább odaillőt dobta ki a Taka által fejlesztett mechanizmus.
Kivételesen kissé örültek is ennek, de már előre átkozták a másnap reggelt. Aki ugyanis előre került, nem volt más, mint az egyik legkisebb kisöccsük. Elvégre a felfokozott szívverés, a hosszú másodpercekig tartó blokkoltság, ami Satomin erőt vett, egyértelmű üzenetet küldött a közösnek. Meridian lépett előre.
Az a Meridian, aki sosem volt híres a betépettség elviseléséről, ám annál inkább a cuki, helyes, dögös, zabálni való pasik látványában való elmerülésről. Így aztán, ahogy Satomi feje hátrabicsaklott a váltás közben, ő megpróbálta a megmaradt három agysejtet gondolkodásra fogni. Megpróbálta visszarántani az arcát a másik felé, amivel éppen pontosan azt érte el, amit kerülni kellett volna. Elszédült.
– P… Persze. Jól vagyok én, semmi bajom. – A tenyerét a homloka elé tette. – Csak kicsit leesett a vérnyomásom. – Nem tette hozzá, hogy jó mélyre, mert Taka a háttérből lemoderálta.
– Most miért? Ha egyszer ez az igazság? Hát most mondd, hogy nem zabálnivaló.
– Akkor sem. – Közölte a bátyja, amitől Meridian arcára megjátszott szomorúság ült. Satomin persze ez nem látszódhatott, ám amíg ők erre figyeltek, valami megmagyarázhatatlan, kislányos, pirulós bájvigyor került a test arcára.
– Sakk. – Dobta át a fiatalabbik fiú, és áldotta, hogy még a bátyjai sem tudnak mindent lefogni ilyen állapotban, hiába a moderátori kulcsuk.
– Rendben leszek. – Ez a mondat Takától eredt, s bár egyikük sem kívánta maga mellé épp a másikat, össze kellett fogniuk Meridiannal, ha ebből az egész helyzetből élve akartak kikecmeregni. Már persze a szó lelki értelmében. Nem tartottak tőle, hogy ez a fiú fogja megkéselni őket. Satomi beleszívott a cigijükbe, bár ez minden valószínűséggel olyan hetven százalékot rontott a bájosság mérőjükön, és cserébe csak húszat adott a menőség faktorhoz. De a lélegzés mindennél fontosabb volt. Ahhoz meg kellett a pótcselekvés.


-

Outfit✠Music

Nem tudok csak úgy elsétálni senki mellett, még ha akarok sem. Ezért is igyekszem a nemtörődöm szemét látszatát kelteni amikor csak tudom, mert egyszerűen nincs annyi idő a világon, hogy mindenkinek tudjak személyesen segédkezet nyújtani. Most viszont láthatóan kell valamit tennem, mert egy lány egyedül ebben a világban sehogyan sincs biztonságban, pláne nem miközben rosszul van.
Próbálom magamra vonni a figyelmét, de elég lassan megy, mintha alig venne észre. Nem kéne hozzáérni, így viszont nehéz elkapni a tekintetét. Ahj, hogy most mit csináljak veled, azt sem tudom, mi bajod van.
-Nem úgy tűnsz. Nézz rám kérlek -van egy sejtésem, hogy nem csak simán leesett a vérnyomása és szeretnék megbizonyosodni róla. Tudom hogy kell a benyomott részegekkel bánni és inkább arra készülök, mint egy ájuldozóra. A bicsakló fej sem éppen arra utal, hogy az időjárás változás az oka a rosszullétnek. Haza kéne vinnem.
Arra a mosolyra csak összehúzott szemöldökkel tudok felelni, nem egészen értem, mi történik. Valahogy ez még a szokásosnál is furább, pedig árnyékokká tudom magam alakítani. Kicsit közelebb hajolok és megérzem azt a tipikus szagot, ami nem a cigitől származik. Olyan egyértelmű, nem is értem, hogyan nem szúrtam ki korábban.
-Nem, nem leszel. Mondd csak, merre laksz? Segítek hazamenni -ajánlom fel, így én is nyugodt lelkiismerettel tudok visszamenni a szállásomra. Nem szívesen hagyom itt, akárhogy bizonygatja az igazát. Kikerülöm a füstöt, bár eleget kaptam belőle Natsu mellett, még mindig nem szeretem azt lélegezni.

outfit✠music

Most hogy kicsit jobban megnézem a lányt, ha nem lenne alaposan elázva, még egészen szép is lehetne, főleg mikor így mosolyog. Bár mint már rájöttem, nem éppen a lányok tetszenek, azért értékelem a természetes szépséget. De szegény olyan magasan van és annyira fáradt lehet, hogy csak sajnálni tudom. Kíváncsi lennék, miért csinálta, vagy milyen lehet, ha éppen nem jár a felhők között, de nem hiszem, hogy valaha találkoznánk megint. Vagy ki tudja. Sokmindenre mondtam a múltban, hogy lehetetlen, ehhez képest most minden más. Talán vele is másként lesz.
-Semmi baj, nincs ezzel semmi baj. Nekem nem kell hazudnod. Minden rendben, oké? -próbálom megnyugtatni, amikor elfordítja a tekintetét. Láttam már durva dolgokat amerikában az egyetemen, nem fogok ezen megbotránkozni, de sokkal inkább kezdek aggódni. Már azt sem tudom elképzelni, hogy emberek miért isznak, pláne nem tudom, mi vihet rá valakit, hogy illegális szerekhez nyúljon. Az én szememben az ilyesmi inkább segítségért kiáltás, mint lenézni való probléma. És most már nem akarom egyáltalán magára hagyni, amíg fedél alá nem jut és ki nem józanodik.
-Oké, akkor mi lenne, ha nálam aludnál? Nem hagylak így egyedül. Nálam senkit nem zavarnánk -állok fel én is a hirtelen felpattanásra. Ha találgatnom kéne, nem az út hossza miatt vágta rá így rögtön a tiltakozást, de jobbnak látom nem rákérdezni. Valahova viszont vinnem kéne és nem egy detoxba. Nem kell neki még több probléma.
-Inkább ne szárnyalj, szerintem elég volt mára. Ha nagyon nem akarsz sehova menni, inkább itt maradok veled -Ajánlok fel még egy lehetőséget, hátha ez már jobban tetszik neki. Előhúzok a táskámból egy üveg vizet, lecsavarom a kupakot és felé nyújtom.
-Kérsz? Csak víz -nyújtom felé, talán valamit segít, legalább a másnaposságon fog.


outfit✠music

Nagyon remélem, hogy nem érti félre a szándékaimat, mert tényleg nem akarok tőle semmi olyasmit, amivel bárki jóhírét veszélybe sodornám. Nekem speciel mindegy lenne hiszen én csak egy hetet töltök itt és aztán megyek is vissza amerikába, de neki már egy kicsit körülményesebb lenne kimagyarázni egy félreértést. Megtanultam a nem túl hosszú hőstanulmányaim során, hogy olyan nincs, hogy senki sem látta, amit tettél, csak nem tudsz róla. Mindenhol vannak már kamerák és a műholdak is remek képet tudnak közvetíteni, ha éppen arra van szükség. De nekem nincs semmilyen rossz szándékom, csak nem tudom egyszerűen itt hagyni. Valamikor ez fog engem a sírba tenni, ha nem vigyázok rendesen, az biztos.
-Falfehér vagy, ugye tudod? -nem fogom tovább bizonygatni, hogy tényleg nem hiszek neki, ilyenkor már mondhatom akárhányszor, nem fogok más hatást elérni. Inkább csak elég közel helyezkedem, ha esetleg össze találna esni, akkor el tudjam kapni. Jobbnak látom erre is vigyázni, sajnos nem tudom, mi van még a szervezetében, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy különösebben féltenem kéne egy kómától mondjuk, de azért jobb az óvatosság.
-Tulajdonképpen egy rövid ideje a Föld teljes lakossága a problémám, köztük a szédülő lányok is -mosolyodom el halványan. Maya lovagja lennék és bár már korábban is felelősséget éreztem mindenki iránt, most már végképp úgy érzem, meg kell tennem mindent, amiért kiérdemeltem a bizalmat. Hatalmat kaptam és jóra akarom használni, legyen az kicsi, mint valakit biztonságban hazakísérni, vagy mint megmenteni egy városnyi embert. Elvileg nincs különbség a kettő között, de a városnyi méret még egy kicsit várat magára, amíg megtanulok rendesen harcolni és bánni a képességeimmel.
-Igazából csak szállás, szóval nem csöveskednél jobban, mint én -kuncogom el magam, hiszen még csak második éjszakát tölteném ott, ha nem lennék éjszakai bagoly és nem akarnám a sötétséget az utcán kiélvezni. Meg mindenkit megmenteni.
-Rendben -villantok rá egy halvány mosolyt és ismét közelebb lépek hozzá -Kapaszkodj a vállamba és elkaplak, ha összecsuklanál -ajánlom fel, ahogy próbálok valami megoldást találni, mert nyilván nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát. Én meg az előzékenység.
Odaadom az egyik üveg vizet a táskámból és azt a sebességet fel kellett volna venni, ahogyan eltűntette. Ezalatt elképedve nyúlok a zsákomba a másikért, ezek szerint arra is szükség lesz. Amint kiürült az üveg, a következőt is a kezébe nyomom.


outfit✠music

Csak elképedve figyelem, ahogyan eltűnteti  egy hajtásra az üveg teljes tartalmát, mintha nem ivott volna három napja és csak most jutott eszébe, hogy ilyen érzés, ha folyadék kerül a szervezetébe. El tudom képzelni, hogy tényleg nem jutott ma még ennél több vízhez, szóval jobb is, hogy most kapott. Elteszem az üres üveget, majd később kidobom.
-Valami olyasmi -válaszolok sejtelmesen, inkább ne tudja senki, ki vagyok és mi vagyok. Amikor megkaptam a szerepet, elkezdtem kutakodni az elődeim és hozzám hasonlók után, de hamar rá kellett jönnöm, nem találni róluk semmit. Az internet remek dolog, de a teóriákon kívül semmi kézzel foghatót nem találtam és azokra pedig nem alapozhatok semmit. Így viszont senkitől nem kérhetek tanácsot, nem tanulhatok tőlük, nem fordulhatok senkihez. Vannak tanáraim most már, de ők nem elementálok.
Jobbnak láttam nem közhírré tenni, hogy itt vagyok, ez vagyok, amíg nem tudom legalább valamelyest használni a képességeimet és meg tudom védeni magam. Addig nincs semmi hasznom a hősöknek. És addig sem teszem ki veszélynek magam és másokat a jelenlétemmel.
-Igen, mész -mosolyodom el az ártatlanul lelkes megnyilvánulásán, ahogy mellette lépdelek. Nem gondoltam volna, hogy menni fog neki ilyen könnyen, de megy és ennek örülök. Bár el tudtam volna vinni akár kézben is, de azért jobb ez így.
-Jól van, csak biztos akartam lenni, hogy nem lesz semmi bajod egyedül -vakarom meg a tarkómat zavaromban, tényleg csak vigyázni akartam, nem pesztrálni vagy ilyesmi. Én sem szeretem, ha elesettként vagy gyámoltalanként kezelnek, valahol ezért is alakult ki a visszautasító kinézetem. Nem vagyok gyenge és nem is akarom, hogy annak lássanak.
-Ahogy szeretnéd, de nem zavarnál. Viszont akkor erre menjünk -fordulok be az egyik sarkon, hogy visszainduljunk a szállásom irányába, mert az valahol mögöttünk van. Nem igazán ismerem a környéket, de könnyen visszatalálok, általában jól tájékozódom.
-Taewon, vagy csak Tae. Nincs mit-húzódnak féloldalas mosolyra az ajkaim, miközben kezet fogok vele, de nem állok meg. Olyan jól haladunk és nem esett vagy ájult el még, szóval tartsuk ezt fenn, ha lehet.


outfit✠music

Megcsapta a fülét a mondat, s Taka nem bírta elengedi. „Valahogy úgy.” Ennél sejtelmesebben és ennél klisésebben takargatni valamit nem lehet. Nehogy ők találkozzanak már szuperhőssel. Az világképromboló lenne abszolút. De ezzel a megszólalással egyszerűen nem tudott mit kezdeni.
– Ni. Gondolkodol. – Tette hozzá Meridian, majd folytatta. – Jó az nekünk?
– Mikor volt jó? – Ebben pedig, bármily fájdalmasan önostorozó is volt, rémlett némi igazság. De el kellett engedniük ezt a témát, különben nagyon gyorsan, nagyon kellemetlenné vált volna a helyzet.
– Pedig tökre el tudlak képzelni a feszülős bőrruhában, meg a maszkkal a fejeden. – Satomi száján ezek a mondatok úgy buktak ki, mintha egyszeriben felébredtek volna a hosszú kómából. Méghozzá szívbe fecskendezett adrenalinnal. A jobb kezük mutató-, és középső ujja járni kezdett, s a két fiú odabent összenézett. Meghackelte őket az, akinek a legkevésbé kellett volna ilyen állapotukban megjelenni. Léah Taewonra emelte a tekintetét. – Mármint semmi furcsaságot ne gondolázz. – Hadarta. Az, hogy két lépés között robbant elő Queen Random, már eléggé földhöz vágott odabent mindenkit. A tény, hogy betépéshez ilyen közeli állapotban is felülírt mindent a pörgés, konkrétan feltűnő volt. Legalábbis szerintük nagyon. Léah ellenállhatatlan volt. Eléggé szó szerint, mert ha kitalált valamit, akkor nem lehetett nemet mondani neki. Élőlény nem lehetett olyan gyors, mint Léah.
– Mondjuk a másik, ahol el tudlak képzelni az egy fiúbanda. Így ránézésre simán lehetnél énekes. – Satomi átvette a lány cukiskodását, s a szemében is csillant valami pici boldogság. – Egy énekes szuperhős. Képregénybe való. Kár, hogy nem tudok rajzolni. – Vallotta be teljesen őszintén, majd dúdolni kezdett valamit, aztán gyorsan abba is hagyta. – Beléd karolhatok? Biztonságosabban érzem magam úgy. – Léah bármennyire is random volt, egyáltalán nem volt hülye. Tudta, hogy a fiatal pár látszata sokkal nehezebb préda az emberrablóknak, meg a tolvajoknak, mint a két sétálgató ember. Plusz nagyon vágyott rá, hogy Taewonhoz bújhasson. Egyre tisztábbnak érezte a fejüket is. – Meg keressünk egy éjjelnappalit. Lógok neked egy üveg vízzel. Meg rám is rámférne egy másik. – A lány keze alatt a test csodákat művelt, s ennek folyományaképp Taka is elkezdett nagyobb lendülettel és lelkesedéssel dolgozni, hogy kiürítse a szervezetüket. – Szóval, ha valahol meglátod a nagy „Nyitva” feliratot, akkor oda térjünk be. – Nem mellesleg Léahnak terve volt. Olyasféle, amit nem osztott meg senkivel, mert titok. Energiaitalt akart, mert érezte a nyelve hegyén az ízét. Ezt pedig azért kellett elrejtenie, mert rengetegen akarták neki megtiltani odabentről. Volt egy olyan elmélet, hogy ő és a koffein gyilkos kombináció. Ami igaz is volt. Ha pedig gumicukorral fogyasztotta, hát szivárványszín szemmel átlátott téren és időn.
Satomi odakint csak finom jelét mutatta annak, hogy valaki egészen más ült a pilótafülkében. Igazából az egyetlen, ami észrevehető volt, az a közvetlenség, a kényszermozgások, na meg a bájolgós, csicsergő hangszín. Oldottabbnak tűnhetett elsőre. Vagy teljesen más személyiségnek. Satominak lövése sem volt, melyik. Elvégre kívülről nem látta magát.



-

Outfit✠Music

Mintha kicsit elgondolkodna a megfogalmazásomon, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Tényleg nem kéne semmilyen formában arra utalnom, hogy mi vagyok és minek tanulok, de mint említettem éppen most, még nagyon nem vagyok hozzászokva, hogy mit szabad és mit nem. Nem vagyok Batman, sem a Csodafiúk egyike, nem is akarok lenni. Így viszont nem igazán van, aki kegyetlenül a fejembe verje az ilyesmit. Annyira nem is bánom, hogy valaki nem áll felettem, de megnehezíti a fejlődést. De ezt majd máskor.
-Brr, azt inkább nem, köszönöm -Kiráz a hideg a szűk cicaruhától, amit mindenki hordani látszik a hősiparban. A nőknek meg mintha kötelező lenne a lehető legkevesebb ruhát hordani. Én inkább lennék a jól megszokott pulcsijaimban. Kapucnis szuperhős. Szótlan kultúrsztereotípia. Na, persze.
-Tessék? -nézek rá értetlenül. Elég jól értek japánul, de ötletem sincs, hogyan jött egy hajó most ide. Az sem segít, hogy egyik pillanatról a másikra úgy kezdett el hadarni, hogy alig tudom a mondat végén felfogni a legelején. Értetlenül pislogok rá egy kicsit, mire leesik, hogy mit is próbál mondani.
-Hát az már előbb. Bár elég szóló művész vagyok és jobban szeretek rappelni, mint énekelni. De elég közel voltál -mosolyodom el, most már azért jobban tudom vele tartani a tempót, de azért mégis fura, hogy ilyen gyorsan kezdett beszélni hirtelen. Nem igazán tudom, hova tenni a dolgot, de nem ez az egyetlen furcsaság az estében vagy az életemben.
-Öhm, persze -bólintok egy kis habozás után, és tartom neki a karomat, hogy megfoghassa. Nincs különösebben ellenemre, Amerikában sokkal közvetlenebbek is tudnak lenni, de azért mégis furcsa egy kicsit ez a helyzet. Egyre többször fordul elő velem ilyesmi és nem tudom, ez jó-e vagy rossz.
-Mintha lenne egy ott a sarkon -mutatok előre lefelé az utcán, ha már így emlegette a dolgot. Nekem sem ártana valami kajafélét szerezni, nincs semmi reggeli otthon és inkább ilyenkor vásárolok, amikor kevesebben vannak, mint nappal.
Andalogva érünk el a nyitva feliratig és kinyitom előtte az ajtót, hogy  beengedjem. Elkezdek nézelődni a polcokon, de rá kell jönnöm, fáradtan, késő éjszaka már nem megy annyira a kanji értelmezés, mint szeretném. Beszélni könnyű, de az egymáshoz nagyon hasonló írásjelek már nem, ezért inkább csak követem Satomit keresztül a bolton.


outfit✠music

Nagyon ritka alkalmak egyike volt, amikor Léah pár másodperc alatt képes volt úgy kitúrni mindenkit a vezetőülésből, hogy azok vissza sem tudtak lépni. Teljes szerver bannt kapott a társaság java, aminek lehetett az origója az amúgy sem józan állapot. Tökéletes táptalaj volt ez ahhoz, hogy a Flasht megszégyenítő lányka előbukkanjon. Ha egyszer képes volna teljes valójában kilépni, biztosan versenyre hívná a leggyorsabb embert a földön. Aztán sóhajtott egy kisebbet, mikor Taewon megszólalt.
– Ne gondolázz semmi furcsát. – Ismételte meg, mielőtt megkapta a magyarázatot, s az arcára a csodálkozó kislány arckifejezés ült. – Rapper vagy? Az menő. Az nagyon menő. – Ahogy ez átviharzott a hangszálakon, s meglátta a felé nyújtott kart megmozgatta a vállait, kihúzta magát, s talán még nőtt is pár centit, ahogy nemeskisasszonyként belekarolt a srácba. Meg kellett vallania, hogy élvezte minden percét. Ahogy aztán ráfordultak a következő témára, hirtelen az ő szemei előtt is megnyílt a mennyek kapuja, s a távolban a „Nyitva” felirat, mint mechának a célzórendszere, úgy lőtte be az új célpontot.
– Tündeszemű vagy. Biztos, hogy az vagy, mert előbb láttad, mint én, márpedig nálam előbb csakis tündék látják a dolgokat. Meg a jósok. Tünde jósok! Tünde jós vagy, elhatároztam. Meg szuperhős rapper k-pop idol. Egy két lábon járó rajzfilmsorozat vagy. Szépfiúsággal együtt, mindennel. – Léah szájából a dolgok szűretlenül, tisztán buktak elő, s a lány nemhogy nem gondolt bele, mit is mondott, konkrétan nem is érdekelte. Megtalálta a játékból való kiutat. A cheat kódot, ami kiviszi a pályáról. Ahogy aztán beléptek, két dolgot művelt. Egyrészt felkapta a fejhallgatót, másrészt mozogni kezdett. Ahogy aztán összehangolta a telefont a zajforrással, s elindította azt a számot, ami nagyjából harminc másodperce indult el az ő fejében is, nemes egyszerűséggel átrakta Tae fejére a zenekibocsájtó műszert. Neki nem volt rá szüksége, mert amúgy is ez szólt a fejében, s jelenlegi állapotában nem tudott ellenállni annak sem, hogy kicsit mozogjon is az ütemre. Legalábbis, arra, amit ő hallott. – Vadásszunk. – Satomiból ennyi tört elő, s ahogy elindult előre, Léah szkennelt. Egyfelől felkapott két üveg vizet, amiből az egyiket máris Taewonnak adta. Viszont nem állt meg itt. Ahogy ugyanis maga elé pillantott, egy pillanatra mentális orgazmust kapott.
A bolt egyik hűtőjében ugyanis literszámra álltak az energiaitalok, melyekkel szemben gumicukrot vélt felfedezni.
– Jackpot. – Ami megjelent előtte az maga volt a paradicsom, s úgy ítélte meg illendő kézen ragadnia a másikat, hogy magával vigye. Útja végén egy leginkább dorombolásra emlékeztető hangot adott ki, mely Satomi hangszálain csakis akkor tudott megszólalni, ha Léah volt odakinn. Mindezek után továbbra is félig táncolva válogatáshoz látott. Magához képest lassan, de így is tíz másodperc alatt megtalálta, amire vágyott, s a keze úgy csapott le rá, mint skorpió az áldozatára. A kék színű, fél literes cukormentes szörnyeteget úgy tartotta fel, mintha az excaliburt húzta volna ki. Ezután a gumicukrokhoz fordult, olyasmiért, ami kellőképp szájmarósan savanyú volt. Imádta az ilyesmiket, most pedig a szervezet is igényelte. Megütötte tehát a főnyereményt. – Megvagyok, meheeee…. – A hangja elhalt, ahogy a csokoládék irányába rebegtette pilláit. A lány olyasvalamit látott, amit évek óta nem. Robbanócukros, táblás csokit. – Pillanatok kérdése. – Odanyúlt, de sajnos hamar rá kellett eszmélnie, hogy pont azt a nagy táblás csokoládét tették legfelülre, ami neki kellett. Eldugva egy sötét sarokban, gondolta Léah. Persze, hogy sosem találom sehol. Az viszont tény volt, hogy nem érte el, csak a sarkát, levenni pedig főleg nem tudta volna, így aljas dologhoz folyamodott. Megfordult, elmosolyodott, s átvette Taewontól a vizet. – Leveszed nekem? Nem tudok most felparkourozni. – Így két üveg vízzel a bal hóna alatt, egy zacskó gumicukorral és egy doboz koffeinbombával a kezében elég mókásan festhetett, de nem zavarta. Neki kellett az a cucc. Amikor pedig megkapta, magához szólította azt is, fél kézzel keblére ölelve, aztán lecsapta a félig alvó pultos elé a málhát. – Szia! Ez van. Ez mind van! Ezt viszem mindet. – Közölte fennhangon, majd mielőtt bármi más történhetett volna, a bankkártyáját egyből az olvasóra tette. – És kártyával lesz.


-

Outfit✠Music

Ötletem sincs, pontosan honnan jött ez a hirtelen hadarás, de annak tudom be, hogy már én sem vagyok egészen kipihent, meg leginkább sosem vagyok az. Ha egyszer alszom, akkor kész, totál K. O. egyben 14-16 órákat is le tudok húzni és még az ágyú sem kelt fel, de általában csak olyan öt órákat szoktam aludni. Már egészen hozzászoktam a folytonos kialvatlansághoz, hiszen az egyetem ezzel jár, de már a koreai gimnázium és sokszor megkövetelte az egészséges alvásmennyiség elhagyását.
-Ááááh, oké, így már értem -bólogatok látványosan, mikor végre leesik, mit is akar nekem mondani. Leginkább az én hibám, hogy nem értettem, de mentségemre szóljon, a japán szóviccek még nem az erősségeim. Szöveget írni remekül tudok rajta, de viccelni nem tudok vele.
-Mondhatjuk így is. Én inkább magányosnak hívnám -Nem pontosan ez az oka, hogy magányos számomra a választott hivatásom, de ezt a terhet nem fogom ráaggatni. Mindig is egyedül küzdöttem meg az elém gördített akadályokkal, ezért nem is akartam elmondani senkinek, hogy mi a legkedvesebb hobbim. Nem kell a tökéletességre törekvő szüleimnek és az ellenségemnek esküdött húgaimnak tudni, hogy pontosan mivel is töltöm az időmet.
-Így sem hívtak még -kuncogok fel, de azért tetszenek a hirtelen kapott új címeim. Nem hétköznapiak az biztos és nincs ellenemre, hogy valaki megdícsér, legyen az akármilyen vagy akárkitől. Ő pedig az állapota ellenére is aranyosnak tűnik szóval... Jöhet még ilyen.
Beengedem az ajtón magam előtt és azzal a lendülettel szerválok is egy kosarat, van egy sejtésem, hogy nem csak egy-két dolog lesz nálunk a végén és még nincs kettőnél több kezem. Lehet, hogy lesz? Áhh, talán azt azért mégsem.
Nem számítok a fejesre, nem is láttam a mozdulatot, amivel elővette a lány, nemhogy amikor a közelembe került, hogy a fejemre tegye. Nincs ellenemre viszont, mert a zenei ízlése jónak ígérkezik. Nézelődve követem végig a sorokon a szemem sarkából figyelve persze, hogy ne tűnjön el messzire. Ha nem találnám meg, akkor az egy kicsit gáz lenne. A felém nyújtott üveg rögtön a kosár aljában landol, aztán kissé lemaradva battyogok utána. Meg sem próbálom tartani a lépést, nem vagyok egy sietős fajta.
-Csak nyugodtan -Félrehúzom kicsit a fejest a helyéről, ahogy látom az ajkait mozogni, hogy legalább halljam is, amit mondd nekem, annál is könnyebb érteni. Addig is van időm olyasmiket összeszedni, ami nekem fog kelleni itt tartózkodásom alatt, mint például könnyen elkészíthető instant kaják, némi nyersen is fogyasztható zöldség és hasonlók. Na meg kávé és nasi, azok is fontosak.
A kérésre felkapom a fejem, odaslattyogok közvetlen Satomi mellé, ahol a földre helyezem a közben megpakolt kosarat és felpillantok az említett csokoládéra. Egy szó nélkül nyúlok a lány hóna alá és emelem meg éppen csak pár centit, hogy elérhesse maga is az édességet. Egyáltalán nem nehéz és ez igencsak szokatlan. Nem vagyok gyenge, de azért nem ennyire. Ez is változott volna az új képességeimmel együtt? Leveszek egy kisebb és sokkal egyszerűbb tábla fehér csokit pár polccal lejjebbről és magam is a kasszák felé veszem az irányt.
-Jó estét -Én azért kicsit lassabban pakolom ki a zsákmányomat hátrébb, hogy legyen ideje szegény pénztárosnak levegőt is kapni. Nem szeretem én sem, ha sürgetnek, nem is sietek, szóval csak nyugodtan teszem ki egyesével az árut. Kissé szeleburdi a lány, de aranyosnak tűnik, azt is betudom annak, hogy nem éppen józan. Kíváncsi vagyok, milyen lenne normális esetben.
Eljutunk végül kisebb fennforgások után a vásárlás végére, és még megszólalnom sem kellett a köszönömön túl, amit külön értékelek. Ne kérdezze senki, honnan ástam elő a teljesen fekete nagyméretű vászontáskát, amibe most pakolok, mert az szakmai titok.


outfit✠music

Léah keze alatt a test csodákra volt képes. Olyasmikre, amire amúgy csakis Dante tudta rávenni. Kettejük között azonban annyi különbség akadt, hogy a hadaró cukorbomba mindezeket meg is tette. Így történhetett az, hogy a kijelentést miszerint Taewon magányos, hátra csapta az elméjük hátuljába, de egy horgot kötött rá madzaggal, hogy akármikor visszarántsa. Ugyanígy buktak elő belőle a dicséretek, s pillanatokkal később máris a nirvánában találta magát, amikor bejutottak a boltba.
Tudta, hogy nem szabad neki olyasmit innia, ami most a kezében volt, pláne nem a gumicukorral kiegészítve. A robbanócukros csokoládéról pedig egyenesen letiltották a többiek, hiszen ezek elegyétől nem csak látta a hangokat, de a fény sikolyát is hallotta, amikor elrohant mellette. Azt is tudta viszont, hogy a többiek nem tudták, mi a jó. Senkinek fogalma sem volt, hogy mennyivel élvezetesebb és adrenalin dúsabb volt így létezni. Nem hibáztatta őket, mert mégiscsak a testvérei voltak, de azért jótékonyan nem hallgatott rájuk. Csakis ketten voltak képesek Léah pörgésének megálljt parancsolni. Dante és Daisuke. Ők is pusztán azért, mert jutalmazták, ha hallgatott rájuk.
Arra nem számított, hogy felemelik a csokoládéhoz, viszont gyorsan kiheverte lányos zavarát és emelkedés közben kiejtette az idevágó sort.
– A végtelenbe, és tovább! – Kezdte, majd amint megérkezett a csokoládé elé, egy pillanatig kiélvezte, hogy nem ér talajt a lába, s kellemes, liftbe illő hangon folytatta. – Harmadik emelet. Mennyország. – Ezzel lekapta a csokit, aztán vitte is a zsákmányt a pulthoz, ahol mindent kifizetett, jelezvén, hogy független, felnőtt nő, s az utolsó pillanatban átlopta Taewon vizét és csokiját is a sajátjai közé, majd mielőtt ellenkezést hallhatott volna fizetett és távozott.
Mikor végre kiért a szabad levegőre, az agya szikrákat kezdett vetni. Ez pedig csalhatatlan jele volt annak, hogy kijózanodtak. Még kellett egy kis idő, hogy Satomi bioritmusa a helyére pattanjon, a holnapi napjuk pedig katasztrofális lesz, de most javult a helyzet. Ennek hatására pedig egy mozdulattal pattintotta fel a gumicukros zacskót, majd mindjárt egy marékra valót tömött az arcába.
Nem volt szép látvány, de rettentő mókás, ahogy grimaszolva, mégis csillogó szemekkel rágta a savanyú édességet. Aztán nyelt egy hatalmasat.
– Megérkeztem Kurt Cobain zenekarába. Ez itt a Nirvana. De szép táskád van. Ez eddig is nálad volt? – Nézegette a fekete szatyrot. – Shikamaru. – Szaladt ki a száján, aztán betolt még némi cukrot, közben elrakta a táskájába a csokoládét. Sorrendje volt mindennek. Az a záróakkord. – Amúgy a vagány figurák mindig magányosak. Mármint, ha a hátadon hurcolod a világ súlyát, azt nagyon nehéz mással megosztani. Az nem olyan, mint a dropbox. – Tette hozzá, ahogy felciccentette az energiaitalt. – Amúgy köszönömavizet. Érzem megint az agyamat, hogyvan. – Satomi szájában újabb adag cukorka landolt. majd rágás, nyelés, utántöltés, s hipp-hopp el is tűnt a pici torokban egy zacskó gumibéka. Mielőtt azonban az energiaitalra is rázendített, ahogy sétálni kezdtek, elkezdett hátrálni a fiúval szemközt, ahogy a szemébe nézett. – Amúgyis. Te nagyon erős vagy, ha csak úgy felkaptál. Én nem vagyok könnyű eset. Szóval most már tuti biztos, hogy szuperhős vagy. – Széles mosoly húzódott az arcára, aztán megfordult, és elkezdte ledönteni az energiaitalt. Két korty, aztán négy és még másfél, mire a fél literes koffeinbomba tartalma leért. Léah szemein megjelent az üzemanyagjelző óra, s ahogy megfordult, majd egy közeli kukába dobta az üres dobozt, felkenődött Tae mellkasára. – Whoops. Bocsika. Uncuncunc wubwubwub. – Egy kissé robotikus mozgással fordult előre, aztán előkapta a telefont és számot váltott. Ugyanaz az előadó, csak másik dal. – Na és akkor most buli van. – Elkezdte mozgatni a testet, ami engedelmesen követte a parancsot. Belül a többiek vagy leesett állal, vagy a fejüket fogva figyelték az eseményeket, ahogy Satomi táncra perdült, majd belekarolt a hősükbe és vigyorogva a szemébe mélyesztette a tekintetét. – Erre a hétre te vagy a kedvencem. Olyannyira, hogy felakarlakvenni facebookra ésakarok veled beszélgetni sokáig. Biztos tök sokminden van a te fejedbenami tiszta érdekes. Ésmost csokiiiiii. – Nyújtotta a betűt, ahogy előkapta a táblát, aztán egy nukleáris bomba csattant belül, mikor Léah elkezdte rágni az édességet. – Hogyállsz a punkkal? Csakmert én azt szoktam hallgatni, deha te jobban szereted ezeket, akkor maradunkennél. – Hadarta, ahogy a feje megrázkódott, a tagjaiból pedig elillant az a feszültség, amit a többiek mindig beletettek Satomiba. – Vagy hallgathatunk bármit. Van metálom is akár.



-

Outfit✠Music

Nagyon nem számítottam ilyesmi megnyilvánulásra a korábbiak alapján, de nem tudom visszafogni a reakciómat, elnevetem magam rajta, miközben még mindig tartom a levegőben. Egyáltalán nem nehéz a lány, így egészen könnyen tudnám még tartani legalább egy pár percig. Amint megszerezte a csokoládét, a talpára állítom finoman, majd mielőtt észrevehettem volna, már ki is fizette helyettem a saját szerzeményeimet.
Csak pislogok kettőt és már szinte el is tüntette a teljes zacskó gumicukrot, majd mellé az energia italt. Nekem ennyi cukortól már az agyam kilőtt volna űrbe és a szívem feldobta volna a pacskert a nagyjából tizedik kör sprint után, de én vagyok az, aki nem bírja jól a stimulánsokat.
-Igen, csak zsebben összehajtva -magyarázok, hiszen elég sokminden van rajtam elrejtve, meg sem mondaná az ember, mennyi mindent hurcolok magammal csak a zsebeimben eldugva.
-Shikamaru? -pislogok le rá értetlenül, vagy tényleg nekem van késő és el vagyok fáradva, vagy nagyon máshogy működik az agyunk. Ismerem a Naruto karaktert nagyjából, de valahogy nem tudom összerakni, mégis mire gondol. Egészen biztos vagyok benne, hogy remek vicc, de nem fogom fel.
-Ezek alapján én menő vagyok? -teszem fel a kérdést, ahogy röviden elnevetem magam. Ezt legalább értettem. Nem nagyon tudom magam elképzelni menőként, sosem volt célom, nem is akartam az lenni, de ezek szerint akkor legalább egy valaki szerint sikerült elérnem ezt az achivmentet. A gyerekkori énem most sikongatna örömében, de én már nem tudom ilyen könnyen kifejezni ez efölött érzett örömömet.
-Nagyon szívesen -biccentek, nem volt egyáltalán nagy dolog a részemről. Amúgy segítőkész vagyok, csak jól titkolom.
-Dehogy vagy te nehéz és dehogy vagyok hős -Azt nem teszem mellé, hogy legalábbis még, mert épp csak elkezdtem tanulni a szakmát a sajátom mellé. Amolyan dual wield leszek, ha egyszer leszek, zenész és elementál szuperhős. Mint egy rossz DnD karakter, aki a bárdság mellé még rangerkedik is valami fura oknál fogva.
-Figyelj jobban -kuncogom el magam, ahogy egyet balra lépek, hogy ne tapossam le véletlenül a sarkát. Nem akarok a közeljövőben esküvőre menni vagy egy új cipőt venni, mert véletlenül leszakadt a talpa miattam.
Meg kell állapítanom, hogy a zenei ízlése meglehetősen jó és nekem is kedvem lenne táncolna, ha nem gyalogolnék és lenne bármiféle tánctudásom. Ugyanis az kimerül a minimális jobbra-balra röcögésben és a színpadkésznek alig nevezhető rapper mozgásban. Látványosan inkább videókra vagyok felkészülve, ahol nem is igazán látszom, valamint addig lehet editelni, amíg nem szégyenlem, vagy egyenesen egy vocaloidnak tűnök a képeken. Nem szeretek ilyen módon nárcisztikus lenni.
-Akkor tessék -Komolyan meglepődöm, hogy ki lettem jelentve kedvencnek, de ha ennyire akarja, akkor előkapom a telefonomat, beizzítom az arckönyvet, a keresés gombra kattintok és a kezébe nyomom a készüléket, hogy keresse meg magát, ha akarja. Nem vagyok szégyenlős, van nagyjából ötven ismerősöm és sosem posztolok, nem hiszem, hogy bármi bajom lenne ebből.
-Ez sem rossz, inkább a rap és metál vonz, de jöhet punk is. Mindenevő vagyok -lépkedek mellette a zene ritmusára, szinte meg sem lepődöm, hogy amúgy percekkel korábban belém is karolt és ez engem egy cseppet sem zavar. Ezt most ő váltja ki belőlem, vagy én kergültem meg, hogy engedem az ilyesmit? Máskor a saját anyámnak sem hagyom, hogy megérintsen, most meg ez. Na szép, Taewon.


outfit✠music