Sokat poénkodtam már a chaten azzal, hogy PNL (Poszt Nolani Letargia) milyen érdekes hatással tud lenni a képregény-adaptációkra, kiadótól és hőstől függetlenül. Paradox módon éppen a Marvelnek sikerült csúcsra járatnia és sikerre vinni a Netflix-es sorozataival a DC számára olya áhított komor és "realisztikus" hangulatot.
Ezt látva a DC úgy gondolta, hogy érdemes próbát tenni nekik is egy olyan jól bejáratott és rajongók közt népszerű branddel, mint Tini Titánok.
Az életkort jelölő szócska lehagyásával már sejteni lehetett, hogy itt nem a késő gyermekkori/ kora tinédzserkori nosztalgiára fogják alapozni a sorozat vonzerejét, mégis talán a Teen Titans Go infantilis interpretációja és ifjú rajongók tábora miatt reménykedni lehetett benne, hogy a sorozat nem fog fejest ugrani a búskomorság óceánjába.
Valahol bátor dolog volt meglépni, hogy egy sokak gyerek és/vagy tinikorát meghatározó kultikus animációs sorozat teljes szellemiségét maguk mögött hagyva, a komolyabb témákkal is foglalkozó képregény-sorozathoz nyúljanak vissza. De nem feltétlenül okos lépés.


Az első két epizód alapján nagyon úgy tűnik, hogy az évad fő cselekményszála Rachel Roth körül fog forogni, aki saját erejével viaskodva és Dickről szóló látomásaival küszködve menekül az őt üldöző szekta elől.
A sors fura fintoraként a lány és a Batmantől fájdalmas búcsút vett Robin útjai keresztezik egymást.
Ketten útra kelnek, hogy kiderítsék kik loholnak a lány nyakában és szövetségeseket keresbe megfelelő körülményeket biztosítsanak a Rachel képességeinek kiismeréséhez.


A főszereplő itt egyértelműen Rachel és Dick párosa. Az ő dinamikájuk lesz a gerince az évad történéseinek.
Mindkét színész tisztességes munkát végez és határozottan odateszi magát minden jelenetében.
Karakter szinten már kicsit érdekesebb a helyzet.
Személyes vélemény, de szerintem Robin karakterét túl zordra és kegyetlenre vették. Tény, hogy egy nagy szakmai és magánéleti válság után találkozunk vele, de az eddigi interpretációknak és a képregényes Dick Graysonnak is nagyon ellentmond, hogy nyugodt szívvel hajigálja az R alakú dobócsillagjait mások szemébe, vagy bazdmegolva emlegeti Batmant. Érthető az aktuális helyzetében a bonyolult és egymásnak ellentmondó érzelmek kavalkádja, de nagyon karakteridegennek hat, főleg úgy, hogy ő is megjegyzi, hogy a viselkedése túlságosan hasonlít Bruce-éra.
Starfire is egy igen érdekes interpretációt kapott ebben a sorozatban. A karakter castingolása körüli PC és anti-PC botránytól függetlenül is azt lehet mondani, hogy a róla élő közkeletű képbe az itt mutatott karakter nekifutásból, dupla talppal száll bele és ezzel a mozdulatával jószerivel ki is rúgja a ringből. A sorozat Kory Anders-e is Raven után kutat és emellett még küzd a karakter játékidejét indokló amnéziával is.
Félreértés ne essék színészi oldalról nincs probléma a színésznő játékával, de az írok igazán átgondolhatták volna, hogy mennyire karakterhű cselekedet egy ember nyakának teketóriázás mentes elroppantása, vagy egy szobányi gengszter elhamvasztásának vállvonogatással való nyugtázása.
A Ravent játszó Teagan Croft viszont nagyon jól fogja a saját erejétől rettegő, bizonytalan tinédzsert, aki kétségbeesetten kap minden  szalmaszál után, hogy megértse mi folyik körülötte és kordába tudja tartani a tükörképei által kommunikáló sötétebbik énjét. Nagyon kellemes csalódás volt látni a játékát és a karakterének vívódása olyan jól van felépítve, hogy a néző ténylegesen kíváncsi a sorsára. Hatalmas pirospont a casting irodának és az íróknak érte.


A sorozat hűen a választott tónusához elég sötét és kopott hatást keltő látványvilággal rendelkezik. A fényképezés és a kameramunka sorozathoz képest is minőségi.
Az akciójelenetek ezzel szemben nagyon komoly kettősséget mutatnak, mintha a készítők nem tudnák eldönteni, hogy a Daredevil vagy Punisher földhözragadt és naturalisztikus szekvenciáit, vagy a CW-s DC sorozatok szuperhősibbre koreografált akcióit vegyék alapul. A lehető legrosszabb módon oldották fel a problémát ugyanis mindkettőből inspirálódtak. Így történhetett meg az, hogy Robin egy utcai rajtaütése egy jól megkoreografált és hihető harcjelenetnek indult, majd egy fájdalmasan pózer záróképpel ért véget az összecsapás.
A sorozatra az eddigiek alapján is jellemző, hogy nehezen tudja eldönteni milyen stílusban és zsánerben mozogjon. Raven jelentei sokszor egy egy minőségibb PG 13-as horror hangulatát és szintjét hozzák, de Dick esetében sokkal inkább dominál a krimi/thriller szál.
Ezt az egész koncepciótlanságot pedig még csak fokozza a szintetizátor alapú nyolcvanas évek cyberpunkját idéző aláfestő zene, ami inkább illene egy Willian Gibson adaptációhoz, mint egy fiatal szuperhősökkel foglalkozó TV-sorozathoz.


Nagyon kettős érzések kavarognak bennem ezzel az alkotással kapcsolatban. Nyilván az első benyomások és az eddig elérhető két epizód alapján formáltam meg a véleményemet, de valami azt súgja, hogy az évad végére sem fog változni különösebben a hozzáállásom ehhez a produktumhoz.
DC alkotógárdája valahogy nem tudja igazán megtalálni azt az áhított aranyközéputat, amivel sikeresen tudják komorabbra tónusúra és emellett élvezhetőre is megcsinálni a mozgóképes alkotásaikat. Határozottan léptek egyet előre a Titans-szel, de még nem egyértelmű, hogy ez az Armstrongi kis lépés, vagy egy újszülött bizonytalan talpra állása.
Nyugodt szívvel csak azoknak tudnám ajánlani, akik elfogadják, hogy itt nem a klasszikus rajzfilm-sorozat rétegelt, de alapvetően könnyed stílusa, vagy az utódsorozatnak gúnyolt förmedvény infantilis humora lesz előtérben.
A DCEU és azon belül Zack Snyder fanatikusainak nagy valószínűséggel ez a sorozat lesz a Nirvana, amíg meg nem jön a Joker eredetmozi, de akik nem lelik örömüket az effajta "komoly és felnőtt" megközelítésben, azok gondolják át, hogy adnak-e esélyt a Titans-nek.

Az idei crossover valami nagyon elborultnak ígérkezik.


Igen, a másik Flash a John Wesley Shipp-féle Barry Allen a '90-es évek sorozatából.

Felgyűltek a kibeszélni valók, így néhány szóban vessünk számot az elmúlt hónap mozgóképes DC dömpingjére.


Az idei össznépi világmentés nem totojázott sokat és a félév zárók után egyből bedobta a hőseinket a mély vízbe.
Barry és Oliver egymás testében ébrednek, ami igen különös események láncolatát indítja be. Mivel a saját Földükön nem találnak megoldást, ezért meglátogatják Karát, aki nehéztüzérségként Supermant is bevonja a dolgok kibogozásába. Innentől kezdve megindul a fejvesztett hullámvasút, ami váratlan fordulatok után érkezik el egy eposzi szintű végkifejlethez.

Bár nem egységes a vélemény a CW-s sorozatokról, de az kijelenthető, hogy az éves crossoverek nem szoktak csalódást okozni.
Az írók remekül eljátszottak a történet alapfelvetésével és a karakterek jellemével. A testet cserélt Barry és Oliver reakciói rendkívül szórakoztatóak voltak és tökéletesen beleilletek az adott helyzetbe.
Mindezek mellett minden rész tele volt hihetetlenül jól megszerkesztett kikacsintásokkal, utalásokkal és olyan easter eggekkel, amiktől leszakad az ember álla.
A crossover egyik ütőkártyája Batwoman és Gotham beemelése volt az Arrowverse világába, amit az alkotók elég szépen megoldottak.
Bár túl sok játékidőt nem kapott se Kate Kane-ként se Batwomanként, de Ruby Roset a látottak alapján nem féltem a szereptől és éppen annyit láttam belőle, ami felpiszkálta az érdeklődésemet a jövőre érkező saját sorozatához.
Batman hiányának rejtélye is kapott egy egész kielégítő magyarázatot, így különösen érdekes felütéssel fog indulni a Batwoman sorozat. (A Batmanes easter eggek pedig elég egyértelműen jelzik, hogy a karakter melyik filmes értelmezését vették alapul)
John Wesley Shipet visszatérni a látni a '90-es évek Barry Allenjeként igazán üdítő élmény volt. Szépen tisztelegtek az eredeti sorozatnak és az ő Barryje is számtalan utalást ejtett el, valamint megerősített egy évek óta makacsul keringő rajongói teóriát is.

A három főszereplőn kívül illik szót ejteni még Supermanről és Loisról.
Nem egy rajongó kifogásolta az őket alakító színészeket (talán joggal is), de úgy vélem azzal amit itt felmutattak, simán megérdemelnék a saját sorozatukat. Mindkét karakterből áradt, hogy a színészek értik és nagy odaadással adják vissza a karakterek lényegét, a játékuk pedig olyan természetes volt, hogy az összkép körökkel hagyja le az aktuális mozifilmes értelmezésüket minden tekintetben. Sokkal többet szeretnék belőlük látni, de sajnos erre a közeljövőben nem lesz lehetőség.

Összességében csak ajánlani tudom a crossover megtekintését. A történet bár nem egy Frank Milleri zsánerdekonstrució, de amit beígért az 100%-ig megadja. Pörgős, szórakoztató és a szó jó értelmében véve annyira képregényes, mintha megelevenedett volna néhány team-up történet az Ezüst korból.


Nem rejtem véka alá, hogy mennyire nem kedvelem a DC eddigi mozifilmjeinek nagy részét. Sajnos a vállalat nem értette meg jó ideig, hogy a mozivásznon is végig kell járni azt a szamárlétrát, amit a képregény műfaja és a szuperhős karaktertípus megtett Superman 1938-as megjelenésétől az olyan erejű alkotások, mint a sötét Lovag visszatér, vagy a Watchmen közönség és kritikai sikeréig.
Még a trailereket is látva is kétkedtem abban, hogy az Aquaman ki fog lógni a sorból, de ez a film jött, látott és győzött.
Ez a győzelem pedig két igazán fontos dolognak köszönhető.

a) A DC végre belátta, hogy nem lehet egy földhözragadt és komoly filmet csinálni egy fantasztikus elemekben bővelkedő, erősen a '30-'40-es évek sci-fi ponyváit idéző alapanyagból úgy, hogy közben ne vesszen el a karakterek és a történet lényege. James Wan kiváló választás volt a rendezői székbe. Mert nagyon pihent és elszállt dolgokat is belerakni a filmbe és nem látta ördögtől valónak, ha a főbb karaktereknek van humorérzéke, ez pedig nagyon jót tett a film alapvető tónusának. Nem lett tőle egy sötét Lovag kaliberű etalon, de annak az alapcélnak, hogy szórakoztassa az embert és elmeséljem egy Aquaman sztorit tökéletesen megfelelt.

b) JASON MOMOA. Így nagy betűvel írva minden egyes leütést.
Telitalálat volt a vonakodva hőssé és királlyá váló számkivetett szerepére. Nem facsarta bele ugyan minden tehetségének utolsó cseppjeit ebbe az alakításába, de volt jelenléte a vásznon. A karizma és a lazaság olyan keverékével töltötte meg Arthur szerepét, amit eddig nem nagyon tapasztaltam a DCEU-s filmeknél. Lehetett szimpatizálni és együtt érezni a karakterével amikor úgy alakult a történet és teljes mértékben át lehetett érezni a színészt körüllengő vagányságaurát, amikor pofonosztásokra került a sor.
Több ilyen casting kellene a DC hőseire, mert nagyon nagyot dobott az összképen, hogy a főszereplőt ilyen jól tálalták.

Egy ilyen filmnek nagyon erős vizualitással kell rendelkeznie és jelentem ezen a téren is rendben volt minden. Mind a speciális effektek, mind a koreográfiák jól át voltak gondolva és kihasználták a vizes közeg adta lehetőségeket.
Bár (főleg a női szereplők esetében) a jelmezek esetében nem hiszem, hogy a fő szempont az lett volna, hogy minél funkcionálisabban működjön egy a ruházat a víz alatt, de mégis sikerült egyesíteni a látványost a praktikussal.

Az Aquaman végre rátalált arra az útra, amit a DC-nek követni kell. A film maga nem a legélesebb kés a Warner szekrényében, de átkozottul szórakoztató és emlékezetes, ami miatt meg fogja érni többször megnézni.


Foglalkoztam bőven már a témával, de úgy érzem, hogy van még mit bőven beszélni erről a sorozatról.

Ez a széria iskolapéldája annak, hogy miért nem kell rákényszeríteni mindenre Batman alapvetően darkos noir jellegű hangulatát.
Az eredeti Teen Titans képregények sem boncolgattak túl könnyű témákat, de sosem hajlottak horrorba a történetek.
Az első évad eseményeinek alapját Trigon újbóli eljövetele adja, akinek szüksége van arra, hogy a lánya kaput nyisson neki erre a világra. A lány pedig segítségre lel néhány különös idegen képében, akik segítenek az apja elöli menekülésben.
Ennyivel le lehetne tudni a sztorit, ami próbálja komolyan előadni magát, de bődületesen rosszul értelmezi a karaktereit és úgy rendkívül hanyag módon építi fel az évad csúcspontjául szolgáló.....

Semmit.

A Titansnek azzal lett volna lehetősége megváltani magát, hogy jól összerakják az évad utolsó részét. Ha a helyükre kerülnek a karakterek, ha csavarnak egy jót a sztorin, vagy ha Robinból végre Nightwing lesz.
Ehelyett kaptuk egy sima időhúzó epizódot, aminek a végén Dick egy Trigon által generált illúzióban megöli Batmant.
Ez az egy karakter kapott tényleges jellemfejlődést az EGÉSZ évad folyamán és ezt technikailag visszacsinálják az évadzáró utolsó perceiben.
Ismétlem: Egy egész részt feláldoztak annak a felvezetésére, hogy Trigon a befolyásolása alá vonja Dicket és ezt évadfinálénak merték nevezni.
Ez pedig olyan nyilvános szembeköpése a nézőnek, ami miatt simán megérdemelné a kaszát a sorozat.
Bárki aki ért egy kicsit a történetszerkesztéshez nem így zár le egy nagyobb részegységet.
A dolgokon a stáblistás jelenet sem segít, ami felvezet egy új, teljesen független szálat.
Ilyen alacsony fokú képregényhűség és ilyen pocsék írás mellett nem tudom megérteni, hogy lehet siker ez a sorozat, mert semmi sem stimmel vele. Se az írás, se a színészek, se az rendezői és operatőri munka, se a zene.
Nagyon remélem, hogy összeszedik magukat a második évadra, mert erre csak minuszban tudnék osztályzatot adni.

Nem kis tartózkodással álltam neki a széria második etapjának. Bár nem volt túl biztató, hogy elég tessék-lássék mód zárták le az első évadból visszamaradt Trigon szálat, de az ezt követő felvezetés, a megjelenő új karakterek adtak némi reményt arra, hogy nem egy olyan fekáliabombává lesz ezt az évad, mint a tavalyi eresztés.
Az pedig főleg nagy bizakodással töltött el, hogy az idei történet főgonoszának Deathstrokeot jelölték ki. Innen ugye nem lehet veszíteni?

Van egy rossz hírem.

Lehet. Mégpedig nagyon csúnyán. De mielőtt kiveséznénk, hogy miért lett újból elszúrva az évad pár pozitívumot szeretnék kiemelni.

Bruce Wayne: Eleinte kételkedtem Ian Glennben, mint a korosodó Sötét Lovagban, de a színész nagyon komolyan vette a szerepet és az évad előrehaladtával olyan jelenlétet épített fel magának a képernyőn, amivel az ikonikus Batruha nélkül is elhitette velem, hogy ő esténként bűnözők csontjait pépesíti. Bár a Dickkel való kapcsolata egy erős huszárvágással terelődött pozitív irányba, a két karakter közötti dinamika nagyon jó volt és a közös jeleneteik nagyon sokat dobtak az összképen.

Superboy: Az évad B-plotjának alapot adó karakter egy bitang erős epizódot kapott, amiben szinte szóról szóra lett adaptálva a képregényes eredettörténete. Szépen kibontott, igényesen elmesélt, jól eljátszott történet volt, ami önmagában is teljesen megállta a helyét.

Deathstroke: Nem csinálok titkot abból, hogy az Arrowverse-es Slade Wilson közel áll a szívemhez, de amit itt kaptunk az minden téren lekörözte a karakter előző inkarnációját. Képregényhűség tekintetében szinte tökéletes interpretációja a karakternek, akit nagyon következetesen építettek fel egy jelentős fenyegetéssé.

Ezek mellett hol siklott ki az évad? Véleményem szerint megint azzal volt a probléma, hogy CSAK Dick kapott bármilyen értékelhető karakterívet és jellemfejlődést. (Ezt hála az égnek nem csinálták vissza az évad végére) A többiek igazából csak alibiztek a jeleneteikben, mindenki egy helyben toporgott, vagy ugyanazokat a köröket rótta. Azonban az i-re a pontot az tette fel, hogy ismét olyan dramaturgiai fogásokkal és történetvezetési félrecsúszásokkal volt tele az évad, amiért már az első órájáról kivágnának valakit egy filmes suliban.
Ezek a hibák ott kezdtek túlságosan nyilvánvalóvá válni, hogy az évad felétől a főszereplők külön úton jártam valami mondvacsinált indok miatt és a fináléban pedig a lehető legszégyenteljesebben csúcsosodtak ki.
Deathstroke amilyen méltó buildupot kapott, olyan méltatlanul bántak el vele az évadzáró első tíz percében. Szégyenteljes volt látni, hogy egy ilyen veszedelmes karaktert a kispadra ültettek és majdnem mezei jobberként használtak fel.
Először kezdett motoszkálni bennem az érzés, hogy az írók nincsenek tisztában az általuk mozgatott karakterek képességeivel. Legalábbis az, hogy Slade egy hasba szúrástól meghal, igencsak komoly kételyeket ültetett belém.
A Cadmust az évad fő összecsapásává előléptetni minden logikát és értelmet nélkülöző húzás volt, de arra már nehezen találok szavakat, hogy Wondergirllel egy szimpla áramütés végez.
Itt szilárdult meg bennem a feltételezés, hogy az írók egyáltalán nem ismerik az alapanyagot, amiből dolgoznak és csak igyekeztek nagyon olcsó eszközökkel tragédiát csinálni, mert ugye áldozat nélkül nem múlhat el semmilyen történeti csúcspont.

Amilyen jól kezdte a tavalyi etap botrányos hibáinak helyrehozását, annyira nagyot bukott a vállalt feladatainak teljesítésében ez az évad. Sajnálom, hogy ismét csalódnom kellett. Nem csak azért, mert most már próbált megdolgozni a figyelmemért, hanem mert látom, hogy rossz kezekben vannak a fontos kreatív döntések. Így pedig nem érdemes elalibizni egy ilyen sorozatot.