There's the whole Universe to have fun. Stay or run?
 

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Most történik
∇ 2019.01.04 - Jump City: Robotméhek támadták meg a belvárost. 3000 ember fertőzött, egy harmada már halott vagy haldoklik. Kijárási tilalmat rendeltek el.
∇ 2019.01.05 - Gotham City: A termőföld öntözővizét megfertőzték. Magas koncentrációjú idegméreg vegyült a vízbe. Batman minden erejével azon van, hogy reggel ne induljon be az automatikus öntözés.
Chatbox
Oldalunk
Latest topics






» Ha melletted ébrednék
by Lobo Yesterday at 2:13 pm
Statisztika
Hatalmi Harcok
Gotham

Batman

Hero

Poison Ivy

Villain
Metropolis

Noname

Hero

Noname

Villain
Central City

Noname

Hero

Noname

Villain
Star City

Noname

Hero

Noname

Villain
Jump City

Noname

Hero

Poison Ivy

Villain
Atlantis

Noname

Hero

Noname

Villain
Top posting users this month
Sandra Wu-San
 
Faye Fairthorne
 
John Constantine
 
Dick Grayson
 
Song Taewon
 
Harleen Quinzel
 
Orin
 
Raven Roth
 
Conner Kent
 
Proinsias Cassidy
 
Music

Share | 
 

 Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Vas. Nov. 04, 2018 1:11 pm

Figyelem! Ebben a játékban fontos történelmi események kerülnek feldolgozásra, egy új megvilágításban. Igyekszünk hűek maradni a tanultakhoz. Figyelem! Ebben a történelmi korban Faye trademark vörös hajszíne még nem változtatta át a veleszületett, sötétbarna loknikat. Az alább feltüntetett képei csupán illusztrációk.



Vandal & Faye @
Miután a Luxor melletti szülőfalvam közel egész lakosságát kiirtotta a hirtelen, magas lázzal, kontrolálhatatlan viselkedéssel és hisztériás rohamokkal járó ismeretlen kórság, mely végül a sírjába kergette azt, aki csak elkapta, csak páran maradtunk életben. Nem voltunk sokan, alig egy maréknyian egyeztünk meg szótlanul, legyőzötten abban, hogy itt nincs maradásunk. Összecsomagoltuk mind, amink maradt – nekem gyakorlatilag csak pár ruha, és egy medalion maradt, Hórusz szemével – és bőségesebb vidékek felé vettük az irányt. Öt fős kis csapatunkban voltam én, volt egy gyermek, egy aggastyán, olyan ötven nyarat megélt, egy fiatal férfi és egy idősebb nő. A gyermek volt az első, akit az éjszaka elragadott tőlünk a láz. Az aggastyánt a Nap forró sugarai vitték el másnap napnyugta tájában – érthetetlen módon, hisz egy emberéletet leélt ezen a földön! A férfi és a nő összemarakodott az utolsó szem gyümölcsön, amink volt. Végül végeztek egymással (Bár, hogy így utólag visszagondolok, talán észrevehettem volna már akkor, hogy a férfi mintha vehemensebben védte volna a magáét, mint az indokolt lett volna; a nő pedig ennek csak áldozata volt). Mire elértük volna a kikötőfalu határát - amit később Alexandriának kereszteltek - már csak én maradtam. Bármi is ragadta el tőlem a családomat, a város népét, akiket oly nagyon szerettem és ahol felcseperedtem, és a csapatot, akikkel útra keltünk, velem szemben könyörületet mutatott. Egyedül keltem át a tengeren, és kötöttem ki Hellasz partjain.
Hellasz teljesen más volt, mint Egyiptom. Először szégyelltem, hogy úgy kilógok a napbarnította bőrömmel, és sötét fürtjeimmel, azután szégyenkeztem az én ütött-kopott rongyaim miatt, mikor az itt járókelő hölgyek mind olyan ragyogóak, tiszták, illatosak, és szépen öltözködnek! Már amelyik… Némelyikük még a keblét vagy a combjait is felfedte, amin rettenetesen zavarba jöttem. Nem ment könnyen a beilleszkedés. Különösen azért nem, mert nem ismertem a nyelvet egyáltalán. Eleinte abból éltem, amiből tudtam. Elcseréltem pár ruhámat pár drachmae-ért cserébe, előfordult az is, hogy összekoldultam pár tallért, aztán amikor megtanultam pár kifejezést és szót, egy asszony maga mellé vett gyümölcsöt árulni a piacon. Abból kaptam némi részesedést. Később, úgy fél évvel később egy kelmékkel házaló úr fogadott be magához, amikor kiderült számára, hogy tudok varrni. Ő nem volt olyan bőkezű velem, mint a gyümölcsöt árusító asszony, ugyanis szeretett le-lecsippenteni a jussomból pár tallért, de mivel tetőt adott a fejem fölé és szalmát a hátam alá, úgy döntöttem, nem szólok érte. Egy teljesen átlagos napon történt. Már évek óta varrtam és hímeztem a kereskedőnek, és épp a villából a piacra igyekeztem a legfrissebb áruval, amikor kis híján szemtanújává váltam valami banális, de tragikus történetnek. Az eresz alatt egy szemmel láthatóan költséges tógát viselő férfi álldogált, az ablakból a ház asszonya pedig épp egy vödör lucskos vizet készült kiborítani az utca kövére. Elsápadtam.
- ~Vigyázzon!~ – bár ekkora már tudtam valamelyest ógörögül, mégis az anyanyelvemen csúszott ki a számon a figyelmeztetés.
Tele volt a kezem, de kockáztatva, hogy a jól megpakolt, drága kelmékből pár lepotyog a földre, szabaddá tettem az egyik kezem, hogy félrerántsam a férfit az útból. A történet vége persze az lett, hogy én és a kelméim lettek lucskosak a férfi helyett. De itt érdekes fordulatot vettek az események. Míg én azon kezdtem el idegeskedni, hogy  mindezt hogy magyarázom meg a kereskedő gazdának, a férfi kerek szemekkel először a piszkos vízzel borított énrám nézett, majd fel az ablakra, végül a pontra, ahol egészen eddig álldogált, majd ismét rám esett a pillantása. Nagy meglepetésében azt mondta:
- Pythia!*
Értetlenkedve felvontam a szemöldököm. Hallottam már ezt a kifejezést, de nem hasonlított egyik általános szófordulatra sem, amit ebben a helyzetben felelni szokás.
- Tessék? – kérdeztem vissza erős akcentussal.
- Orákulum! – mondta amaz nagy meggyőződéssel, majd karon ragadott – Mit keresel itt? Velem kell jönnöd!
Hebegtem-habogtam a saját anyanyelvemen valamit, de a férfi nagyon határozottan elhúzott a piactér forgatagából, meglepetésemben még a kelmék is hátramaradtak. Mint mkésőbb megtudtam, a férfit Xenophonnak hívták, aki katona és szabadúszó író volt.
Az ógörög nyelvet közel tökélyre már Delphi-ben fejlesztettem, közös erővel a többi hölggyel, akik a pythia szolgálatában álltak. Ők gondoskodtak róla, hogy a nagytudású és bölcs orákulumnak mindene meglegyen. Én is egyike voltam ezeknek a hölgyeknek. Mint később megtudtam, a pythia minden évben egyszer a nép rendelkezésére bocsátja a tudását egyetlen kérdésre adott válaszban, megy általában szerelemre, gazdagságra, a jövőre vonatkozik, és a Föld minden tájáról utaztak ide emberek, hogy válaszokat kaphassanak. Ezt az eseményt minden évben a pythia játékok előtt rendezik meg. Három alkalommal voltam szem- és fültanúja annak, ahogyan a pythia Apollo segítségét kérve jövendöl. A harmadik alkalommal különös látogatója akadt a nagytudású orákulumnak.
- Apollo gyermeke! – kezdte nagy, fennkölt hangon a pythia – Hosszú utat tettél meg, hogy halld az istenek válaszát, kik rajtam keresztül szólnak hozzád! Beszélj hát! Mit kívánsz tudni? De csupán egyetlen kérdésed van, úgyhogy bölcsen válassz!
Akkor kezdődött minden. Kettőnk története. És nekem minderről akkoriban még fogalmam sem volt.    


P.S.:781 szó // *Jövendőmondó, orákulum az ógörög hagyományban, tradícionális székhelyük Apollo temploma Delphi-ben. Mood: Myrrine
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Oct. 23.
Tartózkodási hely :
Ahol tetszik
Hozzászólások száma :
14

TémanyitásTárgy: Re: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Csüt. Nov. 22, 2018 10:58 pm



Faye x Vandal

Alpha & Omega @
A pythia isteni transzban áll előttem, hangjától zeng a jövendölés szentélyének márványfala. A halandó emberek remegnének belé, mintha csakugyan egy isten előtt állnának, aki sorsukat kétes tanácsával pillanatokon belül egy életre megpecsételi. Egy hozzám hasonlónak nincs mitől tartania.
- Mély tisztelettel meghajlok tudásod előtt, Jósnő, s kérem az Isteneket, kik általad szólnak, feleljenek nekem kérdésemre!
Csakugyan meghajlok, ahogy a szokás és az illem megkívánja, hisz nem áll szándékomban az első mondatommal magamra haragítani az egész pantheont. Arra éppen a második is tökéletes.
-  Delphoi népe rettegve tekint az elé a nap elé, melyről mindenki csak suttogva mer beszélni, de már a szél is ezt a hírt suhogja: amikor Pherae-i Iaszón méltán híres seregét fényes páncélban és hegyesre fent dárdákkal az Orákulum Városa ellen indítja majd hadba, hogy átvegye az uralmat fölötte. Mit tesz majd Delphoi, mit tesznek majd Apollón szószólói, kiktől reményt és tanácsot vár a rémült nép? Felelj hát kérdésemre, magasztos Pythia, beszéljenek hozzám nyelveddel az Istenek, mondják meg, hogy akarják megvédeni pártfogoltjaikat, s mit tegyen a démosz, hogy megnyugvást hozzon nekik a holnap Iaszón terveitől?
Nagyot sóhajtok és hangosan kifújom a levegőt, ahogy befejezem szónoklatom, melynek utolsó hangját még visszhangozzák a falak. Ha valamit, akkor a hellének drámai érzékén van mit irigyelni, de úgy látom a jósnő arcán, az én monológom sem maradt el az övétől sem előadásmódban, sem tartalmában. Nagyszerű.
Le sem veszem a tekintetem róla, amíg felocsúdik a döbbenetből, ami valószínűleg el fog tartani még egy darabig, de nem hibáztatom, a döbbenete kifejezetten hízeleg. Nem mindennap fordul elő, hogy egy jövendőmondó meglepődik, nem igaz? Lehet, mégsem lát mindent előre…
Ami azt illeti, volt elég időm a hosszú úton a makedón fővárosból idáig megfogalmazni a kérdésemet többféleképpen is, végül a jósnő patetikus hangneme és felsőbbrendűnek játszott stílusa győzött meg róla, érdemesebb hasonló pátosszal és tisztelettel körítve feltennem különben meglehetősen tárgyilagos és már-már sértőnek is nevezhető kérdésem. A többi nő is csak nehezen tér magához, és van egy olyan érzésem, hogy az Istenek feleletére még egy kicsit várnom kell… Annyi baj legyen.
Tulajdonképpen, ha én nem, nem tudom, ki merte volna a helyiek közül feltenni ezt a kérdést. Lehet, jobban rettegnek az istenek átkaitól és a pythia haragjától, mint Iaszón támadásától, de hogy őszinte legyek, nem annyira az emberek sorsa hat meg ebben az egész történetben, mint inkább az, hogy túlságosan is reális lehetőség, hogy ez az istenverte thesszáliai tagusz mindenestül az irányítása alá vonja és a saját szolgálatába állítsa a delphoi jósdát. Ha sikerül neki, akkor gyakorlatilag ezzel a lépéssel minden halandó számára teljes bizonyosságot nyerne, hogy ez az ember az istenek akaratából uralkodik, így több mint valószínű, hogy mindenki boldogan csatlakozna hozzá, ha terjeszkedni akar. Ez a féreg márpedig nagyon is akar terjeszkedni…
Ezt pedig nem engedhetem meg neki. Túl régóta szövögetem a szálakat Makedóniában ahhoz, hogy egy thesszáliai fattyú - mert hogy nem Lycophron az apja, arra a nyakamat teszem - összekovácsoljon itt egy Pánhellén Birodalmat az összes városállamból. Még mit nem.
A pythia közben mintha végre megtalálta volna az istenek hangját a torkában, végre szólásra nyitja a száját, de a tekintete beszédesebb számomra minden szónál.
- Kérdésed meghallgattatott az Istenek által, az Istenek pedig kegyesek, és ezúttal nem súlytanak átokkal hergelő szavaid hallatán. Halld hát az Istenek válaszát, idegen! Halld hát, és vedd tudomásul, vésd az eszedbe egész életed végéig, hogy Apollón minden bajtól megóvja saját szentélyét!
A jósnő vonásai olyan merevek és rezzenéstelenek szónoklata alatt, mintha egy volna megannyi márványból kifaragott társnői közül. Pygmalion jósnőként tetszelgő mesterművének rideg tekintete egyenesen az enyémbe fúródik, de állom a pillantását, és egy bólintással tudomásul veszem a jóslatot, amely most meglepően egyértelműre sikeredett.
Tehát, lefordítva a magasztos attikai nyelvről közeli, makedón rokonára, amit jelen pillanatban anyanyelvemnek nevezek, Apollón isten földi szószólója udvariasan felszólított, hogy fogjam be a szám és törődjek a saját dolgommal, valamint ha egy mód van rá, nyergeljem fel a lovam és távozzak, illetve ha lehet, vissza se jöjjek. Ha valóban léteznének ezek az istenek, az a gyanúm, letették a szavazatukat Iaszón mellett. (Többek között ez az egyik problémám a demokráciával - még szerencse, hogy a legtöbb városállam újabban hanyagolja.)
Akkor hát nincs mit tenni, kénytelen leszek a saját kezembe venni a dolgok irányítását, pedig reménykedtem benne, hogy Delphoi nem akar engedni az autonómiájából Thesszália javára, és elég ellenállást tanúsítana Iaszón törekvéseivel szemben. Távozás közben az jár az eszemben, hogy teljesen fair háborúban dönthettek volna a halandók által olyan nagyra tartott Istenek arról, hogy Iaszón sikerrel jár-e vagy sem, sőt, talán ha még vissza is verte volna Delphoi ezt a hadjáratot, azt is elhitték volna, hogy az Istenek egy fikarcnyit sem fogadták kegyeikbe a thesszáliait, és ez talán végleg elvette volna a kedvét a terjeszkedéstől is… És ki tudja, lehet, a pythiának igaza is lenne, és Apollón valóban megvédi a saját szentélyét.
De nem igazán hiszek nemlétező istenek jóslataiban. Így Iaszónnak máshogy kell a tudtára adnom, hogy jobban teszi, ha nyugton marad - mondjuk végleg.




P.S.:Nem kapkodtam el.Mood: Orpheus
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Vas. Nov. 25, 2018 2:45 pm



Thanatos & Ambrosia @
Első pillantásra képtelen voltam eldönteni, mit gondolok a látogatónkról. Ami azt illeti, ez a sokadik pillantás után sem lett másképp. Merthogy egy voltam a nővérek közül, nem különb tőlük semmiben sem, ellenben az egyetlen, akinek meleg, barna tekintete szüntelenül vizslatta az idegent, annak vonásait, testtartását, akkor is, amikor a többi adepta már rég a magasságos Pythia legapróbb rezdüléseit lesi. Azt nem volt nehéz megállapítani, hogy nem holmi szegényes jött-menttel van dolgunk, akit a feltételezhető gazdagsága, szerelmi életének alakulása, vagy a családja jóléte foglalkoztat, ez lerítt az öltözködéséből, ami korántsem volt rongyosnak vagy alsóbbrendűnek mondható, de az illem és a protokoll megfelelő ismerete is erre engedett következtetni. Biztos voltam benne, hogy nem idevalósi az illető, egészen addig a pontig, amíg tökéletes ékesszólásra nem nyitotta hellén szobrászmesterek kezére méltó formát öltött ajkait. Azon a ponton hirtelen nem tudtam mit kezdeni a téves dedukciómmal. De sokáig nem is adódott lehetőségem gyászolni a helytelenül felállított hipotézisemet, ugyanis a korábbi épp beigazolódni látszott. Az idegen férfi hangja olyan dörgedelmes, olyan fenyegető jóslatra nyílt, hogy egyáltalán nem csodálkozok rajta, hogy pár mimózavirág lelkű húgomat már maga az akusztika megrémítette. Már kampányolok egy ideje amellett, hogy a márványt cseréljék kevésbé visszhangos rokonára, a mészkőre, de eddig süket fülekre találtam. Míg pár társnőm rémült gaspban ütközött ki, a többi pedig rögvest összesúgott, ki arcátlanságot, ki az istenek haragját emlegetve, engem foglyul ejtettek az elhaló akusztika utórezgései. Jól értem? Pherae-i Iaszón, Thesszália tagusz-a Delphi ellen, a magasságos Pythia ellen kívánja fordítani a seregeit? Más lehetőség nem jöhet szóba, Delphi elfoglalásával sok mindent nem nyerne – bár határozottan olyan időket élünk, amikor egyáltalán nem lehetetlen az efféle hatalomkiterjesztés – kivéve az istenek címeres szószólóját. El sem tudom képzelni, miféle rombolást végezhet a Pythia jóslata mérgezett befolyás alatt. Túllépve a démosz átlagos gondjain és bajain, mint a szerelem és a bolt, a Pythiával az oldalán ez az ember képes lenne beleszólni a politikába, mi több, hadműveleteket indítani, és háborúba bocsátkozni. Mégis csak elképzeltem. Egyúttal meg is leptem magam, kétszeresen is. Először is, ahogy körbepillantok az arcokon – nem számítva az idegenét, számára ez úgy látom, egyértelmű - azt látom, hogy nővéreim egyikének sem sikerült ezt a következtetést levonnia, rajtam kívül. Másodszor pedig azzal, hogy a felfedezés hevében, illemről és protokollról megfeledkezve, pontosabban félrehajítva azt elléptem az adeptáktól, és a magasztos Pythia mögé léptem, készen arra, hogy felhívjam magamra a figyelmét a válla szolid érintésével, de dörgő, mély zöngéit hallva megdermedt a kezem a levegőben. Elkéstem. Hitetlen csalódottságot tükröző arcomból kiszaladt a vér, karomat lustán visszaejtettem a testem mellé. Nem ez volt az első alkalom, hogy Apollo szentélyének jósnője az istenek hatalmával vagy hathatóságával fenyegetőzött, de most először fordult elő, hogy a veszély nagyon is valósnak hatott. Fel nem fogtam, hogy mindez hogy nem fordul meg a fejében. Ezt kellett mondania? Na, és? Majd ezt mondja azoknak is, akiknek ez az Iaszón felégeti a földjét, és rágyújtja a házát? Hogy az istenek megvédik gyermekeiket? Most, hogy így belegondolok, joggal kérdőjelezhette volna meg bárki a létjogosultságomat ebben a szentélyben. Sokkal az én isteneim sem különböztek a hellén istenektől, de ilyen ostoba döntést soha egyik sem hozott egy sértett szószólón keresztül. Kin akart bosszút állni vajon ezzel a sablonos válasszal? Mert az idegen láthatóan meg sem rezzen a jósnő Zeusz villámait szóró tekintetét látva.
- A Pythia mára nem fogad több látogatót! Szentélyt lezárni! – adta ki az ukázt az egyik szentélyőr, jól megítélve a helyiségben kavargó, nehézkes és viharos levegőt.
A nővéreim a láthatóan a fejét fájlaló jósnőt zsongták körbe, mint a galambok a kenyérmorzsát, és különböző módszerekkel meg szavakkal istápolták, de engem jobban lekötött az orákulumnál is hitelesebb szószóló távozása, aki után most kíváncsian nyújtogattam a nyakam. Már úgy voltam vele, hogy csatlakozok a hölgyekhez, de ki tudja, miért – talán így utólag visszatekintve a sors volt – akkor még azt hittem, isteni sugallatra hirtelen sarkon fordultam, és ellentétes irányba iramodtam.
- Ambrosia! – rikkantott utánam, Seléne, az adepta, akit a legközelebb éreztem magamhoz, de akkor és ott még az ő intő szavára sem figyeltem.
Szaporán szedtem a lábam a tógám megemelve, és remélve, hogy még beérem a távozóban lévő férfit. Levágtattam a márványlépcsőn, puha, hasított bőrből varrt sarum sisteregve ért a kavicsos és forró murvára, ahogy előbb jobbra, majd balra eltekintve tovább siettem az utóbbi irányba. Szerencsém volt. Még láttam az úr félig fedett, széles hátát.
- Várjon! – kiáltottam utána, valamivel lazább, de még mindig sietős tempóban csökkentve a köztünk elterülő távolságot.
Hívószavam felkelthette a figyelmét, ugyanis nem tett több lépést, én pedig, bár némileg kifogyva a lélegzetből, de sikeresen beértem. Kellett pár rövid pillanat, míg rendeztem felpörgött tüdőmet, és a légzésem is visszaállt használható állapotba.
- Igaz, amit odabent mondott? Pherae-i Iaszón-ról, képes lenne Delphi ellen vonulni, hogy erővel az oldalára állítsa a Pythiát?
Az arcom egy kész kavalkád lehetett. Sosem éreztem még, hogy valami ilyen jelentőséggel bírna, és ez olyan elszántsággal vértezett fel, amiről azt sem tudtam, hogy megvan bennem, ugyanakkor valahol kissé meg is rémített az a sok minden, ami Delphi felett kavargott a levegőben.
- Én hiszek magának. – csengett a hangom valamivel kiegyensúlyozottabban, mint korábban - Ha ez a tagusz valódi veszélyt jelenthet az orákulumon keresztül egész Attikára, akkor a jósda sem mehet el mellette szó nélkül. Beszéljen hozzám. Engem nem vakít el az istenek fénye, sem hatalma. De ne itt, és legfőképpen ne most. Megbízik bennem? Hajlandó velem találkozni a közeli olajfa ligetben, három nap múlva, holdtöltekor?
Három nap elegendő időt kell, hogy biztosítson nekem ahhoz, hogy elsimítsam a lányok felajzott hangulatát, és meghallgatást kérjek a Pythiától.

P.S.:904 szó Mood: Hív a Végtelen
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Oct. 23.
Tartózkodási hely :
Ahol tetszik
Hozzászólások száma :
14

TémanyitásTárgy: Re: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Vas. Dec. 02, 2018 5:23 pm



Faye x Vandal

Alpha & Omega @

Mélyet lélegzem a lanyha szellő hozta friss levegőből, és talán emiatt, talán a ködös jóslatok terméből való szabadulásnak köszönhetően arra a következtetésre jutok, hogy mégsem volt oly egyértelmű a villámszemű pythia jóslata, mint azt elsőre gondoltam. Ejh, pedig öreg vagyok én már ahhoz, hogy megsértve érezzem magam bárminemű tettetett arroganciát tapasztalva. Komótosan, de gyors tempóban lépdelek le a jósdából kivezető márványlépcsőkön, a gondolataim pedig járásom tempójában követik egymást.
Lássuk tehát, a magasztos pythia istenei, nem is, Apollón isten személyesen azt a kinyilatkoztatást tette hű orákulumának hangját kölcsönvéve, hogy “minden bajtól megóvja saját szentélyét” - s végső soron egy istentől senki nem kérheti számon, hogy mi okból ilyen biztos a dolgában, hiszen omnipotens; vagy legalább is nem olyan impotens, mint az őt kitalált emberek. De mégiscsak ember az ember, és bármennyire is magabiztosak az halhatatlan istenek, a füstölőtől kábult transzban vonagló szószólóikról nem is beszélve, Delphoi halandó démosza nagyon is retteg Iaszón seregétől. Nem hibáztatom őket, bár a legtöbbjük csak szóbeszédből hallott a tagusz fényes hadáról, azt kell mondanom, ezúttal a szájról szájra járó pletykák nem túloznak sokat a katonák képzettségét és a sereg ütőképességét illetően.
Ezt pedig a pythiának is tudnia kell. Amikor megérkeztem az agorára tegnap reggel, mástól sem volt hangos az egész csőcselék, csak a thesszáliai hódítások terveiról szóló híreket tárgyalta mindenki. Kizártnak tartom, hogy épp az orákulum ne tudna erről, hogy éppen ők, a halandók sorsa fölött oly nagy hatalommal bíró jósnők ne tudnának Iaszón terveiről. Ha viszont tudnak róla, akkor igencsak megtévesztőnek hangozhatott a nekem szánt jóslat, nemde?
A lábam a fehér murvára ér a lépcsősor végén, én pedig balra fordulok, a lovam felé véve az irányt gondolataim kíséretében.
Végső soron van ennek a jóslatnak egy homályos, másfajta jelentése is… Elvégre az orákulumok híresek a félreérthető, kétes értelemmel bíró kinyilatkoztatásaikról, miért éppen a nekem szánt felelet jelentene ez alól kivételt?
Még a lovam közelébe se érek, mikor sietős léptek zaját hallom meg a murván magam mögött, és nemsokára egy női hang csatlakozik hozzá.
- Várjon!
Megállok, és amíg a hanghoz tartozó személy utolér, felé fordulok.
Nocsak… Az egyik adepta szalad elém - ugyan nem szenteltem túl sok figyelmet a pythia tanítványainak és segédjeinek, akik körbedongták a jóslatot szónokló orákulumot a szentélyben, de már ott is feltűnően különbözött ez a lány a többitől. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem hellén földön született, és erről nem csak sötétebb tónusú bőre, haja és szemei színe győz meg, de a beszédében is felfedezni az idegen akcentust, amit ugyan már egészen jól elfednek az intonációi, hallani rajta, hogy nem anyanyelvén szól, de eltelhetett egy-két, talán három év is azóta, hogy Delphoiban, vagy legalább is Hellász földjén él.
Bár nem ez lep meg a legjobban, mint inkább a kérdései - hogy igaz-e, amit Pherea-i Iaszón szándékairól mondtam? Ez mosolyt csal az arcomra, és bólintok. Hagyom beszélni, mert bármilyen meglepő is, felkeltette az érdeklődésem. Egészen megdöbbent az a különös elszántság, amivel faggatni kezd, s biztosít a bizalmáról, és az enyém felől érdeklődik - majd találkára kér. Talán ez a pythia tényleg jobban jósolt, mint ahogy azt elsőre gondoltam, és az istenek csupán álarcukat mutatták a szentély márványszobrai közt, s most, mikor nem látja senki, vetik le maszkjukat előttem. (Mint említettem, a hellének drámai érzékén valóban van mit irigyelni - ideje volna tiszteletemet tennem valamelyik polisz színházában végre…)
- Holdtöltekor, az olajfaligetben… Kedvesem, ha nem tudnám, hogy éppen az orákulum mellett betöltött pozícióját kockáztatja azért, hogy megóvhassa ennek a sokat látott városnak a népét, azt hinném, hogy csak megtetszett önnek ez a szemtelen idegen, aki mindössze egy kérdésével így fölzaklatta a társnőit és a magasztos pythiát…
Lehet, nem volna tanácsos tovább feszítenem a húrt és ilyen pofátlanul pimaszkodni egy leendő orákulummal, de amilyen hevesnek tűnik ő maga is, van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogja zokon venni. Kíváncsian figyelem a reakcióit, de még mielőtt felelne, folytatom:
- De a meghívása megtisztel, és el is fogadom. Várni fogom, de még mielőtt elválnak útjaink, kérem, a nevét ossza meg velem, hogy tudjam, nem csak egy kóbor nimfának támadt kedve elűzni velem végtelen unalmát.
Ami azt illeti, éppenséggel tudnék még mit kérdezni tőle a nevén kívül is, de sejtem, hogy nem volna ideje felelni egyikre sem, hisz ha nem tér vissza a szentélybe pillanatokon belül, alighanem a többi társnője hamarosan utána indul. A többi tanítvány társaságára pedig a legkevésbé sincs éppen szükségem.
Különben is, három nap múlvára jelölte meg ez a szép idegen a találkozónkat, s az alatt a három nap alatt igencsak sok dolgot fogok tudni elintézni, ha már Apollón jóslata lehetővé tette számomra. Mert gondoljunk csak bele, hogy máshogy lehet még értelmezni a villámszemű pyhtia szavait: egyrészt úgy, hogy egy egyszerű, messziről jött halandó ne avatkozzon bele az istenek szándékaiba - másrészt pedig, amit egy egyszerű, messziről jött halandó tenni tervez, az nem-e az istenek jóváhagyásával történik, ha egyszer megtörténik?
Meg különben is, ha csak az előbbi értelmezést tekintjük, az csak a halandókra vonatkozik - márpedig ha bármi is vagyok, halandó éppenségel nem.




P.S.:Nem életem reagja, de a szintet hozza.Mood: Orpheus
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Kedd Dec. 04, 2018 12:44 am



Thanatos & Ambrosia ©??
Az vagyok-e, akinek hívnak?


Sietős tempóm utolsó maradványait, mely a fülledt, napmelegtől nehéz levegőben mellkasomat megdolgoztató légszomjként ütközött ki rajtam, reméltem, majd némiképp csillapítja az idegen válasza, ellenben, ha ellentétesen felelt volna, épp a saját szavahihetőségét gáncsolta volna ki, ha most másképpen nyilatkozik, mint a magasztos Pythia színe előtt. A lenyugvóban lévő Nap keltette pára mintha súlyos üllőként telepedett volna az elmémre, realizálva, hogy a veszély valós. Ha a fenyegetés igazi, és csak ő, a nagy tudású idegen, és én, a Pythiát szolgáló idegen mérjük fel a helyzet valódi súlyosságát, az még inkább megerősíti bennem, hogy jó döntést hoztam, amikor a saruimat a férfi után kapkodtam. Hiba volna azt hinni, hogy a számomra oly idegen istenek rám erőltetett akaratát, vagy a jóslatát megmásító Pythia utasításait követve cselekszem. Nem kell senkinek tudomást szereznie arról, hogy a hellén istenségek vajmi kevés befolyással vannak felettem, a Pythia szavai pedig tiszták és világosak voltak, így – a szó legszorosabb értelmében vett – gyenge lábakon álló önmagam önnön magam vagyok. A saját elképzeléseim és veszélyérzetem követem. Igen, az orákulum hibát követett el. Igen, az isteni karba vetett elvakult hite Delphi vesztét, és onnan kiterjeszkedve Hellenika egész valójának pusztulását okozhatja. És aki nem hallgat az intő szóra, az meg is érdemelné, hogy az istenek, akikben oly vakon hisz, megbosszulják a naivitást, igaz? Igaz?
Nem igaz. Ha egy mód van rá, hogy ne álljon lángokban a város, mely a gondomat viselte, és ne vesszenek oda az adepták, kiknek más bűne sem volt, csupán a tapasztalatlanságuk, akkor, nem, ezért, épp ezért fogom meghallgatni, hogy miféle részletek és tények tudója az ismeretlen idegen.
Sok mindenre számítottam, ami az állott, fülledt levegőn átremegve megtöri az ingékony hangom hagyta csendet, pontosabban minden másra, épp csak emilyen pimasz, arcpirító szemtelenségre nem. Már amennyiben nyelvtudásom nem hagyott cserben. Egyetlen pillanat erejéig, melyet mint tarkón csapás éreztem, megilletődtem, de a feszületet, amit a mellemen éreztem, oldódni véltem egy újonnan felkavart érzés által, amit a férfi szavai váltottak ki belőlem. Kézfejeimet a derekamon pihentetve, felsőtestem kissé megdöntve hajoltam közelebb hozzá.
- Ne tréfálkozzon velem, nagyuram. Tisztán látja, hogy sokkal több forog kockán, mint az adepta voltom az orákulum oldalán. Akkor azt is fel kell, hogy mérje, hogy sem az időpont, sem a hely nem alkalmas az elmélyült csevegéshez.
Otthonról hozott, forró vérem, bár átcsapott vénáimon, az elhangzottak hevében csitulni is érzem égető hatását. Nyugalmat és komolyságot erőltettem magamra. Mint egy leendő orákulum. Kimérten bólintottam.
- Bölcs döntést hozott, nagyuram. Úgy sejtem, sok megbeszélni valónk akad majd, amennyiben valóban a mi kezünk áldásos munkáján áll vagy bukik Delphi, az orákulum városának sorsa.
A kérdést hallatán az előzőhöz hasonlatos zavar lett úrrá rajtam. Olyan egyszerű kérdés volt ez, valahogy mégis összezavart. Illetve, ha egész pontos szerettem volna lenni, akkor nem a kérdés, mely oly tiszta és egyértelmű, mint egy fehér lap, hanem az arra adható válaszlehetőségek körül keringő konfúzió az, ami hezitálásra késztetett. Azonos-e az, aki vagyok azzal, ahogyan szólítanak? Az árva leány, aki eljött Luxor mellől, már épp egy új életet próbál felépíteni. Összeegyeztethető-e ez a kettő? Mély, barna tekintet faggat némán, nehézkesen nyitom válaszra a számat.
- Az adepták az Ambrosia nevet adták nekem. Senki nem viseli a szentélyben a sajátját. – ez végül is nem volt hazugság, bármennyire is éreztem ingert arra, hogy őszinte legyek az előttem állóval – Nagyuramban kit tisztelhetek?
Igaza volt abban, hogy ha túl sokáig odavagyok, a társnőimnek, mi több, magának az orákulumnak szúrhat szemet, így nem lett volna bölcs döntés tovább játszadozni a kezeim közt elfolyó idővel.
- Most vissza kell mennem, különben bajba keverem magunkat. Három nap múlva, az olajfa ligetben!
Udvariasan meghajtottam a fejem a férfinak, aztán a forró murva durva csikorgásán visszaigyekeztem Apollo szentélyébe.
Az elkövetkező három napot aktívan töltöttem el. Magán audienciát kértem az orákulumtól, hogy jobb belátásra téríthessem a valóban arrogáns, de szavahihető idegen jóslatával kapcsolatban, és igyekeztem Seléne, meg a többi adepta felzaklatott kedélyeit lenyugtatni. Szabad délelőttjeimen a démosz között jártam, hol fülelve, hol faggatózva, Pherae-i Iaszón felől, és a messzi földről érkezett Thanatos felől. A vegyes információk kavalkádjában bennem is vegyes érzések ébredtek, és csak még konfúzusabb voltam, mint a kérdezősködés elején.  
Leszállt a harmadik nap éjjele, kövér Hold kelt az illatos olajfa liget felett. Egy vaskosabb fa törzsének dőlve várakoztam, arcom a holdvilág fényébe mártva. Gondolva a nyárvégi esték hűvösével, különleges, otthont idéző shai-jal készültem, mely egy faragott keveretten pihent pár szerény fürt szőlő társaságában. Ezen a ponton már abban sem voltam biztos, hogy a tett ígéret betartattatik, de a fiatal estére való tekintettel még várakoztam.


Szavak száma: 737 szó

Mood: Delphi


A hozzászólást Faye Fairthorne összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 21, 2018 10:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Oct. 23.
Tartózkodási hely :
Ahol tetszik
Hozzászólások száma :
14

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Pént. Dec. 07, 2018 1:25 am



Thanatos x Ambrosia @
Ez a leány mulattat. Szórakoztat, hogy úgy ne mondjam - alighanem teljesen kétségbe eshetett rájővén, milyen veszély fenyegeti az otthonaként szolgáló poliszt, s minden bizonnyal közel áll a szívéhez Delphoi városa, habár bizonyos, hogy nem szülőhazája e föld. Hány esztendős lehet vajon, tizenhat, tizennyolc? Nem, alighanem többnek kell lennie, nem volna ildomos a naivitását a vélt korára fognom, mert az az érzésem, egész egyszerűen tényleg ennyire ártatlan és jóhiszemű leány - noha meglepő módon nem jön annyira zavarba a szóbeli játszadozástól, mint elsőre feltételeztem. Mi több, még ki is kéri magának, és nagyon oda kell figyelnem a mimikámra, hogy még véletlenül se áruljam el, mennyire szórakoztat, amikor azt mondja, “Bölcs döntést hozott, nagyuram” - angyalom, ha te tudnád, hány ezerszer voltam már ilyen helyzetben…! Az ilyen fiatalos arrogancia jobban a kedvemre van, mint a villámszemű pythia pátosza, illetve egy kissé a lány életkorát is segít jobban megítélnem. Általában azok a személyek bírnak ezzel a buzgó áhítattal és céltudatossággal, magasztos tettrekészséggel és világokat megváltó vágyakkal, akik már eleget tapasztaltak ahhoz, hogy tudják, szükség van erre az attitűdre, de még nem tapasztaltak eleget ahhoz, hogy belássák, nem ők lesznek azok, akik megfordítják a Sors kerekét. Azt gondolom, ennek a lánynak valóban idősebbnek kell lennie húsz évesnél, de csak két-három, legfeljebb négy évvel. Meglepően hosszasan gondolkodik, mielőtt felelne arra a kérdésemre, hogy mi a neve, s ez kissé felkelti a kíváncsiságomat - feltételezem, hogy nem a kérdés bonyolultsága miatt csendesedett el, hanem inkább amiatt, mert nem döntötte még el, mit feleljen. Bízik bennem ahhoz eléggé, hogy szövetségest keressen bennem, és reméli, hogy én is elfogadom a felkínált bajtársi kapcsolatot, de annyira mégsem bízik meg egy idegenben, hogy az igazi nevét elárulja. “Ambrosia” - így mutatkozik be. A Halhatatlanság, az Istenek étke, ami mellé a legédesebb nektárt issza minden égi lény. Elmosolyodnék a Sors ilyetén fintorán. Mit tegyen egy magamfajta halhatatlan, ha ezüsttálcán kínálja fel magát az áldozat? S még azt is megkérdezi, “nagyuramban kit tisztelhetek?”
- A nevem Thanatos - mutatkozom be, s bár elismerem, kissé szokatlan ez a név, hogy úgy mondjam, senki emberfia nem nevezné el a gyermekét Hüpnosz ikertestvéréről, még ha a Halál csak egy hosszúra és végzetesre nyúlt Álom is csupán; nekem mégis kedvemre van ez a név. Az időnk viszont szűkös, és bármennyire is érdekel ez a fruska, mindkettőnknek tanácsos visszatérnie a saját terveihez - neki a többi tanítványhoz, nekem pedig, nos… egyelőre még csak a futó gondolataimhoz, hogy azok hamarosan a bagolyszemű Athénéhez hasonlatosan testet ölthessenek. Ahogy beszélgetőpartnerem távozik, figyelem, amíg el nem tűnik a márványlépcső tetején, s csak azután fordítom el tekintetem Apollón szentélyétől, hogy újra hátasom felé induljak. Három nap múlva felkeresem ezt a tüneményt, de ez az idő addig sem fog kárba veszni. Amint újra nyeregbe kerülök, visszatérek a szállásomul szolgáló fogadóba, s elvegyülök a többi vendéggel, látogatóval, esti szórakozásnak hódoló híres-hírhedt személyekkel. Nem is kell igazán kérdezgetnem őket, beszélnek maguktól is. A démosz valóban másról sem pletykál szinte, csak Iaszón félelmetes seregéről, melyet hamarosan Delphoi felé akar fordítani, illetve a magasztos pythia jóslatáról, amit a kérdésemre adott. (Hamarább leért a híre a néphez, mint én a hegyről, melyen Apollón szentélye állt.) Voltak, akik teljes mértékben egyetértettek az orákulum jóslatával, s csak kevesen voltak, akik el merték suttogni, hogy azért nyugodtabban aludnának, ha tudnák, Apollón nem csak lírájának dallamával és isteni szavaival szándékozik védelmet biztosítani követőinek, hanem egy hadsereggel is, mely képes felvenni a versenyt Iaszón osztagaival. Abban a tekintetben szemernyi kétség sem merült fel bennem, hogy Delphoi démosza egytől egyig egyet fog érteni abban, hogy jobb volna, ha Iaszón meg se próbálná elfoglalni a poliszt, vagy legalább valami isteni beavatkozás történne, mely egyértelművé tenné számára, hogy az Olümposz aranyszekéren vágtató Napistene nem az ő pártján áll. A kérdés inkább az volt, hogy akadnak-e a városban olyan halandók, akik hajlandóak eljátszani ezt a deus ex machinát. Gondolataim vissza-visszakanyarodtak Ambrosiára ennek kapcsán, s eltöprengtem, vajon ez a fiatal, mindenre elszántnak tűnő leány alkalmas volna-e a thesszáliai tagusz tragédiájában Apollón isten nyilának szerepére, de még nem állt a rendelkezésemre elég információ ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak. Az alatt a három nap alatt viszont mindent kiderítettem róla. Délről, a tengeren túli Egyiptom földjéről származik, s három éve él Delphoi-ban. Már önmagában ez a tény elgondolkodtatott, ugyanis a legmegbízhatóbb emberemet még Makedóniában való tartózkodásomkor küldtem el Egyiptomba kideríteni, mi igaz azokból a mende-mondákból, melyek szerint az Istenek haragja lecsapott egy településre, pusztító tűz- és dögvész emésztette el az embereket, és az égből aláhulló Halál áldozata lett szinte mindenki. Volt okom feltételezésekbe bocsátkozni ennek az égből hulló Halálnak kapcsán, s ha csak egy ember akad, aki túlélte, az talán… Ejh, ne szaladjunk ennyire előre. Ambrosiáról azt is megtudtam, hogy eleinte koldusként, majd piaci árusként tengődött a városban, majd egy kelme-árus fogadta maga mellé, s hogy az istenek megcsókolták a homlokát születésekor, az úgy derült ki, hogy magának a híres Xenophonnak életét - vagy ruháját, vagy asszonyát, vagy asszonyának drága ruháját, többféleképp is mesélték a helyiek a történteket - mentette meg. Isteni sugallatnak vélték, s így fogadta a Delphoi jósda tanítványává, de hogy az eredeti neve mi lehet, afelől sem kaptam biztos információt. A három nap végére viszont minden szükséges információ a birtokomban volt. Talán egy kicsit később érkeztem azon a teliholdas estén a megbeszélt találkahelyre, ugyanis Ambrosia már várt, s ha jól láttam, még arra is ügyelt, hogy legyen mivel megvendégelnie. Mosolyt csalt az arcomra a figyelmesség, bár elgondolkodtatott, nem-e valóban csak egy rajongó bakfis lelkesedése bújik meg az elszántsága mögött, ami arra sarkallta, hogy találkára hívjon. Kiterveltem mindent, és nem volt kedvem újragondolni a lehetséges alternatívákat, így mindkettőnk érdekében reméltem, hogy csak az illendőség az, ami a szerény vendégfogadás gesztusára sarkallta, nem pedig holmi női praktikának vélt fogás… Bár a cselezgetés nem vallana rá azok alapján, amit eddig tudok róla, de eleget éltem már ahhoz, hogy ne hagyjam magam megtéveszteni egy bájos szempár és kedves mosoly által.
- Megtisztel a vendégszeretete, Ambrosia. Bár bevallom, kissé félek, hogy ön mégiscsak nimfa, aki a bolondját járatja velem, s csak azért vendégel meg, mert ez az olajfaliget kegyed igazi otthona - üdvözlöm a lányt egy biccentéssel, s egy kellemes mosollyal, tréfának szánva megjegyzésem. - De annyi baj legyen, én tartom a szavam, s itt vagyok a telihold alatt az olajfák közt önnel, s hallgatom. Elé lépek, de nem túl közel, közben a hold ragyogó fényében szemügyre veszem a finom illatú italt - növényi főzet lehet talán - s a szőlőfürtöket, majd Ambrosia arcára emelem tekintetem. Minden rezdülését figyelem, ahogy a sötét szemeiben megcsillan a Hold fénye, éppen úgy, mint ahogyan az esti tengerben vet tükörképet önmagának. Ha elég közel állnék hozzá, még talán önmagamat is láthatnám az íriszeiben.



P.S.:Azanyádúristenit, 1099 szó. Mood: Delphi
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Szomb. Dec. 08, 2018 7:24 pm



Thanatos & Ambrosia ©??
Can this man really be trusted?


Thanatos.” Mit ne mondjak, erőteljes, egyenesen ménász név valaki olyasvalakinek, aki épp az orákulum előtt szónokolt. Hogy ne mondjam, egészen szokatlan. Bár az én tapasztalataimra vajmi kevéssé lehet apellálni, hisz közel sem éltem eleget Hellén földön ahhoz, hogy azt mondhassam, soha senkit nem hívtak még így, de ha bármi volt, hát szokatlan igen. Mindennek fényében volt pár dolog, ami új értelmet nyert, de volt olyan is, ami még ennél is inkább összekuszálódott. És már abban sem voltam biztos, hogy a találkánk alkalmával tisztázni kívánja magát, illetve a nevét. Egyszerűen csak bele kellett nyugodnom a ténybe, hogy rossz ómenek övezik Delphi ékesszólóját.
Megzörrent mögöttem a nerium oleander, az én szívem pedig egy pillanatra egészen a torkom magasságába szökött, de csak addig, amíg fel nem ismertem Thanatos alakját a sötét árnyékban. Némiképp megnyugodva, de még mindig reszketegen fújtam ki leheletbe tömörült izgalmam.
- Már attól féltem, megtréfál, és el sem jön.
Miért lettem volna biztos benne, hogy eljön? Lehet mondani, hogy a három napos kérdezősködés után is vajmi keveset tudok róla, elárulni még annyit sem árul magáról. Egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy az elmebaj vetette a Pythia elé, és a jóslat, ami vészjóslóbb volt, mint az orákulum maga, csupán egy isteni színjáték volt. Karnevál. Ha meg nem jelent volna, kénytelen lettem volna átgondolni sok mindent, elmenve olyan távolra, mint hogy valóban igaz volt-e a három napja jövendölt jóslat, egészen odáig, hogy én magam mindezt igaznak véltem, és képes lettem volna tűzbe tenni a kezem egy városért, amit jelenleg az otthonomnak tekintek. Lehet, jobban tettem volna, ha én is, mint az adepták, hallgatok, mint a szfinx. Mi van, ha ők voltak a bölcsek, és én a bolond? De az istenek – vagy tán még ők sem - tudják, milyen okból, szerencse volt-e vagy a sors, de Thanatos megjelent, hűen az adott szavához. Magam is ellöktem a hátam a bódítóan édes illatú, virágzó olajfa törzsétől, hogy előlépjek a lomb vetette árnyékból, és hagyjam, hogy a Hold világa felfedje a kilétemet és jelenlétemet. Illő távra, de az éj leplét kiküszöbölendő közelségre állapodtam meg előtte, karnyújtásnyira a shai-tól és a tál szőlőtől. Ha nem épp titokban találkozunk, jóval a napvilág után, jelöletlen helyen, biztosan erőt vett volna rajtam a kacagás, de így kénytelen voltam megállni. Csak egy sejtelmes mosoly ütközött ki az arcomon a Hold keltette fényben és az éj keltette sötétben.  
- Biztosíthatom, hogy nem vagyok nimfa. Bár ez az olajfa liget valóban kedves a szívemnek. Gyakran kijövök ide, csak úgy, cél nélkül, és hol gondolkodok, hol emlékezek, hol pedig csak élvezem a madarak énekének és az olajfa virágainak kavalkádját.
Egy pillanatra egészen magával ragad a szótlanság, az éj néma hangja, ahogy ott állok előtte, ő pedig én előttem, és keres valamit a szememben – vajh de kíváncsi lennék, megtalálja-e! Hiába figyelem minden rezdülését, ahogy a szellő belekap egy-egy hajszálba, ahogy íriszei egyik szememből a másikba pillantanak, ahogy a szája körüli izmok finom mozzanatokat tesznek, képtelen voltam megállapítani belőlük, hogy mit keres, hogy sikerrel járt-e, és hogy mi jár a fejében. Megint azt éreztem, mint három napja, Apollón szentélye előtt, hogy ugyan egy szót sem szól, mégis mintha faggatna. Nem viseltem ezt a faggatást vajmi jól, kénytelen voltam félrepillantani ki tudja, mennyi idő után.  Helyette inkább kínáló mozdulatot teszek a mostanra bizonyosan kissé meghűlt ital és a szőlőfürtök felé, és ha helyet foglalt a kőből faragott heverőn, szigorúan csak utána foglalok helyet magam is.
- Tudom, nem sok, amivel meg tudom kínálni, de kérem, ne fogja vissza magát. Érdekelne, mit gondol róla.
Koshiary teával készültem. Tulajdonképpen forró vízzel kellene leforráznom a fekete tea leveleket, amiket bekészítettem két cserépbe, de mivel a víz már meghűlt kissé, kénytelen voltam meleg vízzel beérni. Cukornádat sem tudtam szerezni, ellenben hellén rokonát felleltem a mentalevélnek, aminek szokatlanul megörültem.
- Hagyjuk pár percet ázni – indítványoztam, míg leszakítottam egy szem szőlőt, amit aztán jóízűen el is rágtam. Hogyan is térjek rá erre… ?
- Különös egy ember maga, Thanatos. Tény és való, hogy a jóslata hathatósabb volt, mint az orákulumé maga, és a józan észt szolgálja, amikor elterjeszti a figyelmeztetéseit, ugyanakkor hallottam ezzel ellentétes értesüléseket is. Jobb, ha rajtam keresztül tudja meg, hogy vannak, akik szerint csak azért állt a Pythia elé, és keltett hamis gyanút Iaszón felé, mert valójában a saját terveit kommunikálta le így. Mi a valóság, nagyuram? Aki itt ül velem szemben, az most egy haszonleső alávaló, vagy magasztos hős?
Elgondolkodva ingattam a fejem egy pillanatra, ami alatt magamhoz vettem az egyik csésze főzetet.
- Ami engem illet… Szeretnék hinni magának. Szeretném hinni, hogy nem hiába kockáztatom, amit elértem, hogy lesz értelme a döntésnek, amit hoztam. Szeretnék nem csalódni, és hinni abban, hogy a szavai igazak. Árulja el, van-e egyáltalán mód arra, hogy megelőzzük Thesszália taguszát, mielőtt az orákulum városára hozza a bajt? Nem vagyok egy agorán perlekedő politea, sem philosophus, csupán a dolgok hogyanja és miértje az, ami foglalkoztat.  


Szavak száma: 804 szó

Mood: Delphi
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Oct. 23.
Tartózkodási hely :
Ahol tetszik
Hozzászólások száma :
14

TémanyitásTárgy: Re: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Kedd Dec. 18, 2018 3:45 pm



Ambrosia & Thanatos

Alpha & Omega @
Ez a lány jószívű. Nem az az álságos fajta, amelyik a jószívűségének tettetéséért cserébe hasonló attitűdöt vár el, s természetesen a szándék viszonzását mind eszmei mind tárgyi szinten - hanem az a fajta jószívű, aki önzetlenül, genuin módon, egészen egyszerűen csak ilyen. Hogy honnan akadnak ezek az emberek, akik fittyet hánynak az emberiség legalapvetőbb tulajdonságára, mint a kapzsiság, önzőség és hatalomvágy, és egész egyszerűen úgy tesznek, ahogy azt ők maguk jónak látják, gyakran feláldozva ezzel önmagukat. Az ilyen jószívű emberekből lesznek mindig az áldozatok.
Hogy honnan tudom, hogy Ambrosia pont ebbe a típusba tartozott? Nem, nem a szemeiből olvastam ki - bár kétség kívül elbűvölően ártatlan a tekintete, már szinte szánnivalóan kedves és reményteli. A szavai, a gesztusai, és az a őszinteség, amivel a finom tréfámra felel, mind ezt sugallja. Hellyel kínál, és csak utánam foglal helyet, udvariasan ajánlja fel az idekészített italt és szőlőt, amire biccentek és hasonló udvariassággal el is fogadom. A növényi forrázatot még ugyan ázni hagyja, de a szőlőt magam is megkóstolom, hümmögve jelzem felé, hogy kedvemre van az íze - olyasfajta, melyből még ízletesebb bor lesz később. Türelmesen kivárom, míg a tárgyra tér, bár lehet, ha ez hamarosan nem következik be, kénytelen leszek magam előhozakodni találkánk igazi témájával. Bármennyire is az enyém az örökkévalóság, három napja várok erre.
Aztán végre a tétova üdvözlő köröket követően megpendíti a komolyabb szálakat, s ahogy hallom, ő sem volt rest utánajárni, kiféle-miféle idegent vetett ide a Végzet. Mit ne mondjak, különösen hízeleg, hogy ez a kislány úgy hiszi, tőle hallom először a hátam mögött elsuttogott pletykákat - angyalom, ha te tudnád, mi mindent intéztem én el az alatt a három nap alatt, míg be nem telt a Hold! Kérdésére sejtelmes mosoly kúszik az ajkaimra, s ráemelem a tekintetem, mielőtt felelnék neki.
- A valóság, Ambrosia, attól tartok, koránt sem olyan egyértelmű, mint azt reméli. Akár csak a magasztos Pythia jóslatait, az igazságot, de nevezhetjük Sorsnak vagy Végzetnek is, sosem csak egyféleképp lehet érteni. Könnyű is volna a dolga a halandó népnek, ha minden kérdésükre és kétségükre teljesen egyértelmű feleletet kapnának, és az istenek kinyilatkoztatása szent és sérthetetlen volna. Aki itt ül önnel szemben, az se nem haszonleső alávaló, se nem magasztos hős. ...Vagyok, aki vagyok. Rólam elég ennyit tudnia.
Szavaim élességét finom hangsúllyal lágyítom, hogy ne tűnjön úgy neki, mintha megsértett volna a kérdésével, de elbizonytalanodjon egy kissé. Noha megsérteni egyáltalán nem sértett meg, sőt, kifejezetten mulattat az aggodalma, ahogy látom, hogy ingatja fejét, így folytatom:
- Kérem, bocsássa meg, hogy nem mondok önnek ennél többet most még, s ha tán túlontúl szigorúnak tűntek szavaim, kérem, írja annak a számlájára, hogy ritkán van lehetőségem gyengéden kifejeznem magam. Viszont, mielőtt beavatnám a szándékaimba, tudnom kell, ön mit gondol, mit hisz felőlem.
Figyelem, ahogy az illatos növényi főzettel teli csészét magához veszi, de még nem kortyol a nedűbe, előtte felel a kérdésemre.
Elkacagnám magam, ha nem figyelnék ennél jobban a reakcióimra, de mosolyt csal arcomra az az attitűd, amivel az élethez viszonyul. Tényleg az a fajta személy, aki már eleget tapasztalt a világból, hogy tudja, elkél a világba néhány jószívű ember, de még nem tapasztalt eleget ahhoz, hogy tudja, mekkora áldozattal jár ez. Bólintok, jelezvén, hogy tudomásul vettem, mit feltételez rólam, majd hümmögve nyúlok magam is a másik csészéért - az ital illata ismerős, talán Egyiptomban ihattam hasonlót évszázadokkal ezelőtt, akkor viszont Ambrosia igazi otthonából származó recepthez van szerencsém. Lassan arról is ki kell faggassam, pontosan hol született, és esetleg egészen véletlenül nem-e az “égből aláhulló Halál” túlélője. Őszintén szólva, ez a lehetőség sokkal jobban érdekel a lánnyal kapcsolatban, mint az, hogy miként fog viszonyulni Delphoi démoszához, hogyha majd… De ne szaladjunk ennyire előre.
- Megtisztel a bizalma, Ambrosia. Az én pozíciómban ritkán fordul elő, hogy igazán őszintén tudjak megvitatni valakivel ilyen fontos ügyeket, de úgy érzem, önben megfelelő partnerre találtam ebben. És még csak politeának vagy philosophusnak sem kell lennie hozzá.
Rámosolygok, ha a dicséret nem volna elegendő.
- Mindig van mód arra, hogy megelőzzük a bajt, ha időben cselekszünk. Bevallom önnek őszintén, hogy eredetileg nem volt más szándékom a megjelenésemmel, csak az, hogy figyelmeztessem Delphoi népét és az orákulumot a közelgő veszélyre, hogy a polisz fel tudjon készülni a támadásra, hadsereget tudjon előállítani, és meg tudja védeni a falait Iaszón seregétől, de… - sóhajtok egy nagyobbat, mint akinek fáj a következőket kimondani. - Látom, hogy a pythia, s vele együtt a démosz is kételkedik szavaimban. Pedig a veszély valós, és akadnak, akik hajlandóak felismerni és elismerni magasabb körökben is - de csak suttogva. Ugyan, ki merné nyíltan megkérdőjelezni a magasztos orákulumnak, Apollón isten szószólójának szavahihetőségét? S ha Apollón isten hívei ilyen hübrisszel viszonyulnak egy idegenhez, nem azt kellene-e tennem, hogy hagyom a Múzsák babérkoszorús vezetőjét és követőit, hadd védjék meg városukat úgy, ahogy akarják? ...Ambrosia, én ezt nem hagyhatom. S ha kell, bizony olyan eszközökhöz fogok folyamodni, melyekre más emberek csak undorral és megvetéssel tudnak tekinteni. Érti, mire gondolok?
Kérdésem végén a lányra tekintek, kíváncsian, miként hatnak rá szavaim. Nem hazudtam neki, valóban nem hagyhatom, hogy Iaszón keresztülhúzza a terveimet, és összekovácsolja a fiktív Pánhellén Birodalmat, mielőtt még összeérnek a szálaim Makedóniában. Minden állítás igazságtartalma csak attól függ, miként adja elő az ember.




P.S.:850 szó - vagy valami olyasmi.Mood: A Tavern on the Riverbank
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Szomb. Dec. 22, 2018 1:24 am



Thanatos &

Ambrosia ©??
Curious. Unstoppable even. But compassionate enough to heal the world. Just a little bit.


Némiképpen megnyugvással tölt el, hogy kedvére van a szőlő, amit külön erre az alkalomra szereztem. Az itteni gyümölcsök és zöldségek egészen mások, mint amikhez magam vagyok szokva, de egyáltalán nincs ellenemre. Sőt, egészen megszoktam a változatosságukat, sokszínűségüket, már el sem tudtam volna képzelni az életet enélkül a megannyi markáns, édessavanyú íz nélkül. De persze, az ember lánya az otthonáról sem feledkezik meg egykönnyen, még akkor sem – vagy talán különösképpen akkor nem – ha olyan mindent meghatározó tragédiát él át, a szerettei, a szülőotthona pusztulását, mint én. Ez az oka annak, hogy a hellén szőlő mellett messziről jött gyógynövény főzet idegenkedik. Valami, ami a mindennapjaim részét képezte oly sokáig, valami, amihez idegen földön nem ugyanúgy jut az ember lánya, valami, ami ünneppé lesz a megszokásból. Ugyan ma nem a klasszikus értelemben vett ünnep okán tettem tűvé Delphoi-t, majd szolgáltam fel a koshiary teát, ma sokkal inkább a vendégemet óhajtottam megtisztelni vele, ha már a szavak cserben tudnak hagyni.
Egy pillanatra átfut a fejemen, ahogy a monológom utórezgéseire fülelek, hogy talán nem a legmegfelelőbb szóhasználattal éltem, és esetleg egy óvatlan intonáció, át nem gondolt hanglejtés negatív fennhangot idéz elő. De egyrészt nem olyan embernek ismertem meg – aki a villámszemű Pythia dörgedelmeit szemrebbenés nélkül viseli, annak márványból kell, hogy legyen a bőre, mint a hellén szobrászmesterek remekműveinek –, másrészt tényleg nem úgy tűnik, mint aki különösebben a szívére vette volna a szavaimat. Hagytam magam ismét elveszni a forróvérű, hideg szavú, barna szemű idegen tekintetében, titokzatos mosolyában egy hosszú pillanatra.
- Kérem, ne nehezteljen rám a szavaimért. És ha megsértettem, a bocsánatát kérem. Csupán nehéz feladat kiszűrni a sok zavaró hangból az igazit. Sokáig a Pythia ezen kacifántos, bár annál zseniálisabb módszerével sem értettem egyet, de minél többet hallottam szónokolni, annál egyszerűbb volt megérteni a konfúziót a szavaiban. Hiszen ki vádolná Apollón szószólóját egy két-, esetleg többértelmű jóslat közvetítéséért? Ha pedig hibázott? Hát máshogy kellett volna értelmezni azt a jóslatot, de a Pythia semmiképpen sem vonható felelősségre. Már majdhogynem briliáns, nemde?
Már társalgunk egy ideje, valahogyan a férfi mégis kínosan ügyel arra, hogy ne áruljon el magáról többet, mint amennyit muszáj. Ez persze nem kellene, hogy zavarjon, hiszen nyíltan ő sem érdeklődik énrólam, azonban az ügy súlyossága, ami miatt az olajfa ligetben találkozót beszéltünk meg, indokolná az ismerkedést. Bizalmat nem lehet forró, illékony homokra építeni. Ha vakon bíznék, vajon hívő lennék, vagy tébolyodott? A szavakra, amik követik, önkéntelenül is átfut egy mosoly az ajkaimon. Nem tudom, mi fakasztott mosolyra. Talán épp az, amilyen precízióval vájkált a gondolataim közt, talán az, hogy minden kétségem és gyanakvásom ellenére a bocsánatkérése őszintének tűnt.
- Nincs mit megbocsátani, nagyuram. Nehéz dologra kérjük egymást. Én magát, és ön engem.
Bizonyára ő is felmérte, tán még jobban is énnálam, hogy ha együttműködésre kerül a sor, akkor vajmi ingatag talajon állunk. Még nem voltam benne biztos, miféle szerepet szeretnék vállalni ebben az egészben, vállalnék-e egyáltalán. De mindenképpen szerettem volna a döntéshozatal előtt meghallgatni, ami mondandója akad a thesszáliai tagusz kapcsán. Feszülten figyelem a reakcióit, várva, mint az ítéletet, hogy hogyan is érintik a szavaim, az az elegy, bizalom és kétely kavalkádja, s ahogy sejtettem, bár reménykedtem az ellenkezőjében, különösebben nem méltatta egy bólintáson kívül. Tekintetem megpihen a csészén, és a csésze oldalán időző kézfején, és amíg kortyol a magáéból, én is újabbat iszok a sajátomból. Csak akkor emelem újra rá a két szemem világát, amikor mély, enyhén érces hangja újra felzendül. Őszinte, meleg mosollyal illettem a férfit magam is, ahogy rám mosolygott.
- Ön hízeleg, nagyuram.  Sajnálom, hogy több tudományommal nem állhatok a rendelkezésére, csak az őszinteségemmel és a nyílt szívemmel.
Felajánlottam volna neki az orákulum szolgálatában tanultakat, ha tudom, hogy hasznára válnak, de nem voltam benne biztos, hogy nem fordult-e már meg a fejében ezalatt a három nap alatt. Felé fordítottam a fejem, úgy figyeltem továbbra is, meg nem szakítva, türelemmel.
- Hatásos szónoklat volt, az egyszer biztos – hagytam rá, visszaemlékezve az orákulum meglepettségére, egyúttal magam is selyembe burkolva egy dicséretet, csak hogy ne maradjak adósa. – Rendkívül nemes gesztus magától, hogy a nem éppen meleg fogadtatás ellenére nem mond le Delphoi-ról, sem démoszáról. Én pedig segítenék, hogy megtehesse. Az orákulum és az adepták azonban sajnos hajthatatlannak tűnnek az ügyben.
Hosszas szünetet tartottam, a csészém alján maradt teába pillantva. Ez komoly döntés. Ha jól értem, a messziről jött Thanatos, ki mit sem árult el magáról, az útját fogja állni a thesszáliai tagusz Iaszónnak valamiképpen. Mivel azt sem adta tudtomra, hogy serege volna, vagy hogy van-e egyáltalán, nehéz olyan feltételezésekbe bocsátkozni, mint a csatározás az orákulum poliszáért. Volna azonban még egy mód, egy kevesebb lélekszámot igénylő, egy néma, már-már alattomos… Szorosabbra fontam ujjaim ölelését a csésze oldalán, mintha csak jobban kívánnám érezni a melegét.
- Azt hiszem, értem, mire gondol – szólaltam meg halkabban, némiképp bizonytalanul, mintegy lezárva a gondolatmenetet – Azt kérdem, nincs-e más út hát?
Rendelkezni valaki élete felett, egy holdvilágos, illatos éjszaka leple alatt… Megint akarva-akaratlan belekeveredtem valami sorsdöntőbe. Az istenek – ezen a ponton bármelyikek – nagyon akarhatják, hogy ne meneküljek tovább, hanem szembenézzek a döntéseim következményeivel. Ők is nehéz dolgot kérnek tőlem. Hosszas csendbe burkolóztam, ahogy a nyár esti melege megfagyott az éj sötétjében, hirtelen jött gyorsasággal kihűlt a levegő, és a csészémben a főzet is vele.
- De nem értem, ebben hogy tudnék a segítségére lenni. Én nem csak politea és philosophus nem vagyok, de strategus sem. Nem tudok más eszközzel a tűn és a cérnán kívül bánni.


Szavak száma: 887 szó

Mood: Myrrine
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Oct. 23.
Tartózkodási hely :
Ahol tetszik
Hozzászólások száma :
14

TémanyitásTárgy: Re: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Kedd Jan. 01, 2019 11:11 pm



Ambrosia x Thanatos

Alpha & Omega @

Olyan érzés ezzel a lánnyal társalogni, mintha lyrán játszanék. Lenyűgöző, milyen csodálatos dallamokat lehet előcsalogatni néhány húr lágy megpendítésével - amiként a hangszeren, úgy a halandók lelkéből is. Ambrosia pedig isteni lyra, s elég néhány jól megválasztott szó, egy kevés, a megfelelő hanglejtéssel átvitt mondat, hogy szimpátiát ébresszek benne magam iránt, s ha teljesen nem is tudom feledtetni vele a gyanakvását, a figyelmét óvatosan a fontosabb ügyek felé terelem. Nem mindenkinél lehet ezt ilyen könnyedén elérni, de van már ebben pár évezrednyi gyakorlatom. Abban is, miként kell elég egyértelműen, mégis csak puszta sejtelemként előadni a szándékot, hogy mindenki azt lásson belé, amit kell, de mégis mindenki úgy érezze, magától jött rá a titok nyitjára, s máris sokkal inkább a magáénak érzi az ötletet. Éppen úgy, mintha a Zeusz fejéből kipattanó bagolyszemű Pallasz maga hitette volna el a Villámok Istenével, hogy teremtse meg, s ezt az Olümposz Ura csakugyan saját gondolatának vélte volna, s fejéből azonnal ki is pattant a Bölcsesség Istennője. Meglepő fordulat volna, nemde? Még azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy ezek az elképzelt istenek éppen így találtatták ki magukat az emberiséggel - ha nem az én agyszüleményem volna a Mediterraneum minden vallásának alapja…
Ami viszont a lágy hangú, fenséges dallamú hangszeremet illeti, igazán remekül rezonál szavaimra, s úgy hallom, pontosan érti, miről beszéltem, kérdésére pedig, miszerint nem volna-e más mód e tragikus deus ex machina kivitelezésére, úgy teszek, mint akinek a keserűség csal lemondó mosolyt az arcára.
- Nem kell kimondania, miként vélekedik arról a lehetőségről, amit megpendítettem, tisztán látom az arcán, hogyan viszonyul hozzá - mondom, majd fel is sóhajtok. - Az út, aminek irányát mutattam az imént, úgy tűnik önnek, hogy sötét, alattomos, aljas, de legalább is semmiképpen sem egyenes. Kerülőút, amelyet tisztátalan szándékú alakok szoktak csak használni, cseppnyi méltóság nélkül. ...Nem hibáztatom, amiért ezt gondolja. De remélem, azzal is tisztában van, hogy míg az egyenes út a maga méltóságával, büszkeségével és eposzokba illő hősiességével több százak, több ezrek életének biztos végébe torkollik, addig annak a rejtett kis mellékösvénynek a végén mindössze egyetlen egy emberre vár a Halál?
Figyelem, ahogy a lány tekintetét az ölében tartott kis csészére függeszti, mintha az edény alján rekedt, leforrázott növények maradványaiból próbálná meg kiolvasni a jövőt, s hogy mi a helyes döntés. (Ami azt illeti, még ez is hatásosabb jövendőmondó módszernek tűnik, mint a villámszemű pythia technikája…)
- Mint mondtam önnek, nem vagyok sem haszonleső alávaló, sem magasztos hős. Nem áll módomban nyílt csatában kiállni Pherae-i Iaszón serege ellen, még akkor sem, ha egész Delphoi démosza mögém állna - hiszen nem vagyok itt más, csak egy messziről jött idegen. Ugyanakkor azt sem hagyhatom, hogy a thesszáliai tagusz hada véres csata árán bekebelezze Delphoi-t - de még ha a polisz vissza is verné a támadást Apollón isten jóslata szerint, akkor sem lenne erre képes áldozatok nélkül - folytatom mondanivalómat Ambrosia felé tekintve, tárgyilagos hangon, melybe épp csak annyi együttérzést vegyítek, hogy úgy érezze, csakugyan a szívemen viselem az ártatlan halandók életét. - Nem kérdés, hogy minden út halállal végződik - az viszont igen, hogy mennyi halandó veszik oda benne: több ezer, vagy egyetlen egy. Egy lélekért cserébe megmenekül több ezer másik - fejezem be, majd sóhajtok. - Mi az az egy lélek a megmentett ezrekhez képest?
A kérdés költői természetű. hovatovább meglehetősen álszent. Egy ember halála tragédia, több ezer ember halála pedig semmi több, csak statisztika - de ezt a hangszeremnek nem szükséges tudnia. Ahhoz legalább is, amire használni akarom, nem szükséges ennél többet tudnia.
- Hogy miért kérem ehhez az ön segítségét? Arra még csak ne is gondoljon, hogy bármilyen ártó eszközt akarnék a maga kezeibe adni a tű és a cérna helyett! - mondom komolyan, mikor felteszi a lány szelíd értetlenkedésbe bújtatott, jogos kérdését. - Eszem ágában sem volna ilyen kegyetlenség terhének súlyát az ön vállaira vetni, sem e tett eredményével bemocskolni az ön kezét!
A nyomaték kedvéért a lány egyik kezére is simítok, majd gyengéden, de határozottan megszorítom, végig a szemeibe nézve közben, hogy tudja, nem hazudok. Nem is teszem - ki bízná rá egy gyakorlatlan és a végtelenségig ártatlan kézre, hogy döfjön tőrt Iaszón hátába az éj leple alatt?
- Nem, ilyesmit semmiképpen nem kérnék öntől, Ambrosia. Ellenben… Ezt a tettet az elkövetői nem vállalhatják föl. Nem csak a saját becsületük és jóhírük megóvása miatt - hanem a családjuk békéjének megőrzése okán sem. Viszont Iaszón vesztének híre el kell, hogy jusson a delphoi orákulum fülébe. A pythiának tudnia kell, hogy, hadd idézzem, “Apollón minden bajtól megóvja saját szentélyét” - s hogy az arany szekéren vágtató Napisten nyila bármilyen formában utoléri azt, aki híveire fenyegetést jelent. Ebben tud nekem ön segíteni.
Egy visszafogott félmosolyt engedek meg magamnak a mondat végén, s a lány arcát kémlelem, hogy hatnak rá szavaim.
- Ön elég közel áll az orákulumhoz, hogy higgyen önnek, ha pár napra elutazik, s azzal a hírrel tér vissza Thesszáliából, miszerint a magasságos pythia jóslata beteljesült. Amit tehát Delphoiért tehet, nem más, mint hogy velem tart Larisszába, s mikor a saját szemeivel is megbizonyosodott róla, mint minden más larisszai lakos, hogy Iaszón tervének, de magának a tagusznak is vége, visszatér Delphoiba, s hírül viszi az orákulumnak. Megtehetném én is, de nekem nem hinne senki. Önnek viszont igen.
Ambrosiára tekintek úgy, mint aki reménykedik benne, hogy az egyelőre ki nem mondott kérésre igennel felel - de természetesen tudom, hogy engedni fog, látszik rajta, hogy egyetért az ügy céljával, bár gyanítom, a megvalósítása nincs annyira az ínyére, azon viszont bármikor tudok segíteni egy pár szép szónoklattal, mint az iméntiek.
- Ez volna hát, amiben a segítségét szeretném kérni. Nem több, és nem kevesebb.




P.S.:923 - nem a legjobb, de remélem, tetszik.Mood: A Tavern on the Riverbank
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar


Join date :
2018. Sep. 09.
Tartózkodási hely :
Metropolis
Hozzászólások száma :
36

TémanyitásTárgy: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   Yesterday at 8:50 pm



Thanatos & Ambrosia ©??
Curious. Unstoppable even. But compassionate enough to heal the world. Just a little bit.


Egész az utolsó pillanatig reménykedtem valamiben, egy utolsó szalmaszálban, abban, hogy a messziről jött Thanatos nagyúr megfordítja ezt az egész helyzetet, hallottam a szónoklatának a végén az űrt, amit ki lehetett volna könnyedén tölteni egy mindent felülíró, reményteli történeti csavarral, így aztán egy csapásra egyszerre fájóvá vált az az űr, ahogy rájöttem, ez nem fog bekövetkezni. Megcsalva éreztem magam, azáltal a kacér remény által, és érdekes mód ugyanezt a kifejezést olvastam le a férfi karakteres vágású arcáról is. Ellenkezni, visszakozni kívántam a vádak ellen, amiket felsorakoztatott, mint apró ólomkatonákat, de bel kellett látnom, hogy bármennyire is ágállok ellene, ezek nem vádak, pusztán a tények.
- Ha ilyen megvilágításba helyezi nagyuram… A válasz egyértelműnek kell, hogy hasson. Nem igaz? Jobb, ha egy ember veszti életét, csendben, titokban, mintha ezrek, családos férfiak, akiket porontyaik, asszonyaik és szeretőik várnak haza, ez teljesen egyértelmű. De ki legyen a megmondója annak, nagyuram, hogy hol húzódik az az igencsak elmosódott határ kisebb és nagyobb rossz közt, nagyuram vagy én? Hisz egy ember halála csupán a kisebb rossz, szemben ezrek halálával, a nagyobb rosszal szemben? Végül mindkét választási lehetőség csak egy a rossz számegyenesén. Döntésünket erősen befolyásolna az önkényünk, mely a nap végén szintén nem más, mint egyetlen személy akarata. Helytelennek tűnik számomra rossz és rossz közül a kisebb mellett dönteni. A helyes út nyilvánvalóan az volna, ha nem kellene ezt a döntést meghozni. Ha volna egy harmadik út, amivel Pherae-i Iaszón elállítható terveitől és önkényes módszereitől. De azt gyanítom, hisz nagyuram alapos személy benyomását kelti, hogy ha volna ilyen lehetőség, bizonyosan élne vele.
Pillantottam vissza a teámból a férfira, amint észrevettem, hogy ő is engem pásztáz, és mintha a szónoklatom végére kimondatlanul, csak a szememmel kérdve odafüggesztettem volna egy néma „nem igaz?” kérdést. Érdeklődve hallgattam a férfi kellemes orgánumát, mely alapján úgy tetszett, megőrizte tárgyilagos, hűvös megközelítését, azonban én mégis felfedezni véltem benne egy csepp emberséget, ami hízelgett nekem, és ez az egyetlen csepp, mint napsütés, eloszlatta rosszkedvem telét, s tündöklő nyárrá változtatta át.
- Értem jól, hogy egy messziről jött idegen miért kételkedik a pythia, mi több, az istenek hatalmában. Nagyuram helyében én is kételkednék. Ezért is vagyok itt, az éjszaka leple alatt, az illatos olajfa ligetben. – Eltöprengtem egy hosszú pillanatra – Efelől semmi kérdés. Az élet kikötője nem lehet más, csupán a halál. Azonban nem szabadulhatok a gondolattól, hogy nem tudhatjuk, egy halandó sem tudhatja, hogy mikor van itt az ideje a halálnak. Nem ereszt annak a lehetőégnek az illúziója, hogy másképpen is lehetne, hogy nem kell, hogy akár csak egy lélek is odavesszen ezen az útvesztőn. Ó, tudom, mi járhat most a fejében. Hogy álomvilágban élek, egyenesen naiv, hiszékeny fruska vagyok csupán. Netán még azt is megkérdőjelezi, hogy téves szövetséget kötött velem. És talán igaza is volna.
Kissé megnyugszom, ahogy tisztán és egyértelműen kiderül, hogy nem olyan értelemben van szüksége rám, mint az egy pillanatra megfordult a fejemben. Akarva-akaratlan is vissza-visszatérnek a gondolataim Pherae-i Iaszón köré, arra, hogy talán ha lehetősége adódna, valaki a lelkére beszélne, elállna nagyravágyó terveitől. Gondolataimból a férfi érintése ránt vissza, mely elsőre, nem tagadom, váratlanul és idegenül ért tetten egyszerre, és ezt bizonyára ő is érezte, ahogyan megborzongok egy pillanatra, mielőtt kisimulok az érintése alatt. Előbb a kezére, majd az arcára pillantottam, próbálva kiolvasni onnan valamit, ami lehet, ott sincs, csak én szeretném, ha ott lenne. Ott ragad a tekintetem, azon a hegyesre faragott orrán, sötét szemének két örvényén, keskeny, szobrászmesterek kezére méltó ajkainak ívén, míg egy pandura érces, mély orgánumán szónokol.
- Megkönnyebbülés, hogy nem kér tőlem olyat, amit nem tudnék teljesíteni. Egyetértek a meglátásával, bárki vállalja magára Apollón nyilának szerepét, az csak titokban teheti. – elgondolkodtam egy hosszú pillanatra – Tehát amit kér tőlem, az tulajdonképpen nem más, mint hogy Hermész nevében, mint követ, utazzak magával Larisszába, majd mint hírnök, jöjjek vissza a fabrikált hírrel.
Nos, nem olyannyira fabrikált, ha Iaszón valóban Larisszában leli halálát, mégis aggasztott ennek a valószínűsége. Nem volt mit tenni, nem igaz? Ha Iaszónt nem állítják meg, Delphoi ellen fordul, csak idő kérdése. Ha Delphoi nem cselekszik, a vesztébe rohan. Csak tudnám, miért érzem úgy, hogy állást foglalok a tetteimmel!
- Elmegyek magával Larisszába. Nem tudom, segít-e bármit, vagy a Pythia hitelt ad-e majdan a szavaimnak, de ha valamerre eldönthetem ennek az ügynek a végkimenetelét, akkor ott a helyem.
Még nem tudtam, mit mondok a Pythiának, vagy épp Seléne-nek, de elhatároztam magam. Felpillantottam a hegykoronák felett lassanként világosodó égre.
- Hajnalodik…


Szavak száma: 726 szó

Note: Love Love Love
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom





TémanyitásTárgy: Re: Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal   

Vissza az elejére Go down
 
Alpha & Omega [Kr.e. 370, Thessalia] ● Faye & Vandal
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
DC Universe FRPG :: Valahol, valamikor... :: Múlt-
Ugrás: