Maria Poppy & Rule ✠

– A büdös picsába!  – Üvöltötte a fickó, aki mellett elfordult a hosszú, szürke autó, s eközben távozott a kezéből az a taco, amit az imént vásárolt. Duzzogva, szilaj kanásztáncba kezdett az ebédje romjain, majd bele is rúgott. Richard E. Wiley úgy forgatta tovább a kormányt, mintha nem is látott volna semmit, miközben az autóban tombolt a Gyűrűk ura filmek zenéje. Imádta ezt a válogatást, mert olyan magasztos, mégis megnyugtató összképet nyújtott, aminek nehezen tudott ellenállni.
A mai napja egészen könnyednek volt nevezhető, amin picit csodálkozott is, de csak felfokozta a jókedvét. A katasztrófáktól ölelt életében minden olyan nap különlegesnek minősült, amelyen a képessége egyszer sem ütött rá vissza. Ezért élvezte minden pillanatát, ahogy hazagurult a munkából. Az irodában voltak azért kisebb incidensek, viszont tőle távol, amiben mérhetetlen örömét lelte.
Átkormányozta a paripáját a szélesebb útra és gyorsítani kezdett. Ennek két fontos okát látta. Egyfelől szerette néha kicsit megjáratni a motort, hiszen nem tett annak a masinának jót, ha túl sokáig pihentette. Az autót közlekedésre tervezték, így bármennyire is vigyázott rá, azért tudta, hogy a kocsi van érte és nem fordítva. Ennek értelmében, amikor csak tehette egy kicsit felgyorsított, ami a rohani lovasság zenéjére külön örömforrás volt számára. Másrészt megkordult a gyomra, ami egyértelmű jelzés volt számára, hogy beugorjon hazafelé a kedvenc kávézójába. Mit tagadja, szeretett méregdrága kávét fogyasztani némi almás pite, vagy csokoládés fánk társaságában. Persze félig ilyenkor is dolgozott, hiszen amit csinált, a szenvedélye volt, de azért eltöltekezett az élmények csimborasszójával. Most azonban úgy döntött, hogy kint hagyja a tabletet a kocsiban.
Befordult szépen a parkolóba, ahol épp egy nő hátára csukódott rá a csomagtartó ajtaja, s ezáltal két harisnyás láb kalimpált csupán a levegőben. Rule elmosolyodva kisegítette a hölgyet a fogságból, majd belépett a vendéglátóipari egységbe. A kedvenc kávézója egy szép, tágas, tölgyfapadlós helyiség volt, melyben minden felszolgáló ingben és mellényben dolgozott. Kicsit steampunk beütéssel bírt, ami melengette az építész szívet. Odalépett hát a kedvenc felszolgálójához, aki szőkésbarna hajú, mosolygós fiatal lányka volt, s amit megpillantotta már meg is ragadott egy fehér bögrét és egy kistányért.
– A szokásost életem? – Richard mosolyogva bólintott.
– Túl jól ismersz drágám. – Ezzel a kishölgy a bögrét a kávégép melletti polcra tette, majd a tányérral az üveges szekrénykéhez lépett.
– Melyik a kívánságod? – Mutatott gyorsan egy pitére és egy fánkra. A szőke férfi bökött egy határozottat az édesebbik pékárura, majd visszalibbent a pénztárhoz, érintette a kártyáját, aztán pár percen belül nagy élvezettel elfogyasztotta a kávékülönlegességet és a csokoládés csodát, mindezt úgy, hogy az ablakon keresztül a tűnő tömeget figyelte, meglazított nyakkendőben.
Az élet csodaszép volt arra a fél órára.
A kukába dobta az üres cukros tasakokat, a tányért morzsátlanította, majd az egészet visszaszolgáltatta a pultok mellett álló tologató alkalmatosságra. Egymásra pakolta az odahányt tányérokat, mellettük hármas tornyokká építette a bögréket, majd nagy mosollyal távozott. Nyújtózott egy nagyot, az órájára pillantott, aztán a kocsi mellé lépett.
Thud! Ez a tompán puffanó hang szórta szét magát az éterben, ahogy Murphy első törvényének vállán két cipellő fogott talajt. Kíváncsi tekintettel felpillantott, majd azonnal vissza is kapta a tekintetét. A vállán ugyanis jól öltözött úri hölgy álldogált, s neki minden felpillantás olyan szoknyaredők alá engedett bepillantást, melyet tapintatlanságnak érzett. Így aztán csak megköszörülte a torkát és megszólalt.
– Csodás napot kegyednek! Nem tudom megkérhetem-e nagy tisztelettel, hogy legyen kedves egy tíz centit hátrébb libbenni.



Music

️️️️️️️
― Megváltoztál, Maria Poppy! ― zsörtölődött Maria Poppy esernyőjének papagájra faradott nyele.
Maria Poppy épp Jump City színes és sűrű rengetege felett vitorlázott.
― Eredj már.
― Régen bezzeg minden más volt! A gyerekek legfeljebb csibészkedtek kicsit. Ma meg? Az egyik ilyen képességgel született, a másiknak olyan ereje van!
― Ne vészmadárkodj már.
― Szerintem csak egyszerűen nem vagy már olyan lendületes dajka, mint régen. Lássuk be, lassan kiöregedsz a szakmádból!
Maria Poppy csak a szemét forgatta, és míg nagynénjének beszélő hagyatékát hallgatta, elengedte annak nyelét, hogy  beletúrhasson feneketlen táskájába ― a néni másik ajándékáéba ― és kiemelhesse belőle kedvenc illatos arcpúderét. Míg behintette orcáját és orra hegyét, egy pillanatra sem maradt le nyitott esernyőjétől.
Maria Poppy épp egy parkoló felett kacsázott az égen, és alig hogy befejezte a műveletet, illetve helyezte azt vissza a táskájába, amikor hirtelen a papagáj nyelű esernyő sokat és gyorsan veszíteni kezdett a magasságából.
― Egek! ― kiáltott fel Maria, aki gyorsan megkapaszkodott a süllyedő pályára állt ernyőben, aztán…
Thud! Maria Poppy lakk topánkái, fekete harisnyája és térd alá érő, többszörösen rakott szoknyája, az azt borító, aranygombos, nemes kék kabátja, fodros, fehér selyemingén ülő piros csokornyakkendője és margarétákkal, illetve cseresznyével díszített, fekete kalapja egy ránézésre is drágának tűnő öltöny váll részén landolt.
― Oh, kedvesem. Az én hibám volt, bocsásson meg. Engedje meg, hogy azonnal rendbe hozzam ezt a rémes felfordulást.
Maria Poppy, aki nem mutatta jelét annak, hogy különösebben nehezére volna a szőke férfi vállán való egyensúlyozás, sietve összecsukta a faragott papagáj nyelű esernyőjét, egy légiesen könnyed mozdulattal elébb az idegen autómobiljának motorháztetőjére lépett, majd egy apró szökkenéssel leérkezett az aszfaltra. Most, hogy viszonylagos közelségben álltak egymáshoz, jól látszott, hogy Maria Poppy magassága alig nyújtózik tovább valamivel, mint a férfi válla. Amit most alapos, már-már anyai gonddal látott neki letisztogatni.
― Remélem, nem neheztel rám nagyon. Legközelebb nem fordul elő.
Különös, gondolta Maria Poppy. Ilyesmi azelőtt még sosem fordult vele elő, nagynénje ― a nyugati nagyboszorkány ― hagyatékai hibátlan csecsebecsék, mind rendeltetésszerűen, panasz nélkül működnek. Legalább is eddig a pontig. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodott Maria, s egy cseppet sem tűnt úgy, mintha egy percre is zavarba jött volna a ténytől, hogy egy kör esernyővel való repülés után valaki vállán ért földet. Maria Poppy diszkréten elnézegette az idegent, reménykedve benne, hogy kiolvashat a mimikájából, testbeszédéből valamit, akármit. De akárhogy nézte, nem látta ― és bármily különösen hangozhat is ez ― nem érezte többnek egy közönséges férfinál.
― Maria Poppy ― nyújtotta kesztyűs kezét, amint befejezte amaz vállának módszeres tisztogatását ― Dajka, házvezetőnő és házi tanító. Szörnyen sajnálom az iméntit. Ha bármivel jóvá tehetem, ne tartsa magában.

Maria Poppy & Rule ✠

Mosoly húzódott az arcára, amint a nő szabadkozásba fogott. Igazából mulattatta kissé az a sürgés-forgás, amelyet leírt körülötte. Picit bosszantotta, mikor az autója orrán koppantak a topánok, de nem látott nyomot a motorháztetőn, úgyhogy inkább elhessegette a gondokat. Már csak az motoszkált megállíthatatlan a fejében, hogy egy ilyen jól öltözött, minden kétséget kizáróan úrihölgy milyen indíttatásból, s legfőképp honnan landolt az ő vállán. Azt azonban gyorsan be kellett látnia, a légies mozdulatokat látván, hogy a nő nem hétköznapi lény. Ezek alapján pedig egyértelmű volt a magyarázat. Különleges képességű egyén, aki épp az ő válla felett reppent, mikor elkapta Rule hatása.
Olyan szép napja volt eddig, hogy nem akarta elengedni ezt az érzést egy pillanatig sem. Ezért csak mosolyra görbültek az ajkai az anyáskodást érzékelvén. Amúgy is nehezére esett bárkire is haragudni, azonban ahogy végigpillantott az elé táruló összképen, megakadt a szeme pár igen érdekes és roppant esztétikus apróságon. A kalap, a kabát meg a lakk cipők, kiegészítve a táskával és azzal a díszes esernyővel, szinte azonnal az ötvenes évekbe teleportálta a szépérzékét. Gyönyörű összkép, de divatjamúlt, amitől kissé csodabogárnak tűnt a viselője. Ez pedig szimpatikussá tette a szőke férfi szemében Maria Poppy-t. Amikor pedig elhangzott a felajánlás, megcsóválta a fejét.
– Richard E. Wiley. – Igazi nemesi mozdulatokkal fogta meg a törékeny kezet, és láthatóan csakis a formaságok miatt kézcsókot dobott a hölgynek. Ezek után pedig könnyeden felegyenesedett, majd folytatta mondandóját. – Örvendek a szerencsének Poppy kisasszony. Ami pedig a jóvátételt illeti, igazán nem érdemes fáradnia vele. Habár nem mindennap választják a vállaim leszállópályának, azért történnek az én életemben furcsaságok. Ha mindegyikért jóvátételt kérnék, másból sem állnék, mint ezek behajtásából. – Ezzel a maga részéről elengedte a kérdéskört, ám ahogy a nőre pillantott, egy ötlete támadt. – Viszont nem tudom hova tartott mielőtt megszakadt röptében, de ha gondolja, egy darabon elvihetem. Nem olyan, mint az égen szállni, akár a madarak, viszont az ülés kényelmes. – Megigazította a nyakkendőjét. – Én is épp haza tartok, csak egy kávéra álltam meg ebben a kiváló létesítményben. Habár kegyedről úgy gondolom, inkább a teát részesíti előnyben. – Kis szerencsével épp valami szuperhőssel hozta össze a sors, habár a házvezetőnő és tanító nem indukálta annyira a világmegmentést. Talán egy kisebb, lokálisabb jótevő. Megváltja az emberiséget gyerekről gyerekre. Mulattatta az elképzelés, ahogy az a tény is, hogy lám, még az emberfelettiek újabb és újabb generációi sem kivételek a szabály alól. Habár az is igaz, hogy akivel ő maga kivételezne, az bizony csak felerősíti a képességeit. Ezért is volt mindig picit távolságtartó. Neutrális. Ez pedig a hasznára vált a legtöbb esetben. Plusz bármikor mondhatta, hogy nem az ő keze van valami elromlásában. Az sem volt utolsó szempont.





Music

️️️️️️️
Maria Poppy módfelett örvendezett, hogy a botcsinálta leszállópálya, a váll tulajdonosa nem neheztel rá különösebeben. Még úgy sem, hogy a szemmel láthatólag méregdrága autómobilja motorháztetejét rögtönözte lépcsőnek.  
― Igazán örvendek. ― viszonozta a kézfogást határozott szándékkal, mégis nőies, mondhatni, teljesen átlagos erőkifejtéssel ― Maga egy igazi úriember, Richard E. Wiley ― állapította meg a légi úton érkezett dajka, akinek igencsak elnyerte a tetszését a módszeres bemutatkozás.
― Az élet tulajdonképpen nem más, mint furcsaságok sorozata, kedves ― legyintett sietve Maria Poppy ― Az mutatja meg a valódi értékünket, ahogyan ezeket a váratlan furcsaságokat kezeljük.
Ami azt illeti, a sok váratlan furcsaság közepette el is feledkezett az úticéljáról.
― Milyen jó, hogy mondja! Felírtam egy darab papírra, benne van a táskámban. Talán az segít majd mindkettőnkön.
Bár amekkorának tűnt az a táska, és amennyire látszatra is tele volt, szívesebben túrta volna át ülő helyzetben, így tehát élt a lehetőséggel, hogy az anyósülésen tegye ezt meg.
― Milyen tágas ez az autó. Kívülről kisebbnek tűnik. ― állapította meg őszinte meglepettséggel, nem különösebben örvendve a ténynek, hogy adta magát az udvarias csevej tárgya. Aztán azon kezdett el gondolkodni, hol hallotta már ezt a mondatot, valaki más szájából.
Végül elengedte a dolgot, akkurátusan bekötötte a biztonsági övet, és csak ezek után vette a térdére a robosztus táskát. Kioldotta a hatalmas ― és felettébb idejétmúlt ― csattokat, leoldotta a tetejét, majd jó mélyre túrt bele. A táskából a legkülönbözőbb hangok szűrődtek ki ― még  papírzizegés hatott a legtermészetesebben, követte ugyanis templomi harangzúgás, egy 20. századi gőzös zakatolása, de még, Rule esküdni is merhetett volna, hogy egy egész kacsanyáj hápogása is. Mindez azonban semmiség volt ahhoz képest, ami előkerült Maria Poppy táskájából. Vad kolompolás után ugyanis előhúzta egy bőgő tehén fejét. Amilyen gyorsan csak tudta, vissza is gyömöszölte oda ahonnan előhúzta, valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy nem ezt kereste. Másodjára sűrű kattogás közepette egy csinos, kifejezetten nőies írógép került elő belőle.
― Ó, egek! ― sóhajtotta ― Ez sem az. Hová a csudába tehettem?
Maria Poppy harmadszor is alábukott a táskának, ezúttal előbb könyékig, majd vállig eltűnve benne, s mikor úgy ítélte meg, még így sem éri el a kívánt cetlit, kishíján egész felsőtestével követte azt.
― Megtaláltam! ― visszhangozta a táskán belül, majd kihúzódott a kiegészítőből, és átnyújtotta az akkurátusan összehajtogatott, tintával vetett papirost. Amíg Rule elolvasta, addig Maria Poppy megigazította a blúzát, rajta a csokornyakkendőt, a selyemkabátot, és a margarétával és cseresznyével díszített kalapot.